a zene az kell

60 éves a Bartók iskola

jubileumi koncerttal - többek közt - megünnepeltük

én is... jelen voltam (meghívtak), mert elődjébe jártam 6 évig (Szegedi utcainak hívták akkor), de nem sokkal utána alakult zeneiskolává... "Bartókká"... és fogalommá... és lányom már idejárt - 8 évig (kis gimis tévelygéssel megszakitva:)

neki itt kellett volna lennie, beszédet mondani, de már elszerződött előbb egy debreceni tárlatnyitogatásra, így írásban küldte el mondandóját, amit felolvastak:

íme, olyan szép és megható a szöveg, hogy ide is mellékelem:

"Üzenet egykori iskolámba

„Úgyis lehet mondani, hogy anyám egy életen át állandóan menekült. És úgy is lehet mondani, hogy állandóan boldog volt.” Ezek a mondatok
Esterházy Péter Semmi művészet című könyvében olvashatók, körülbelül
tíz éve találkoztam velük először, azóta is gyakran eszembe jutottak,
viszont sokáig nem értettem őket. Hogyan lehet boldog, aki menekül? Hogyan
lehet a menekülés boldogság? Aztán egyszer csak, mint egy villámcsapás,
rájöttem, hogy itt igazából az időről van szó. Úgy élünk az időben, hogy végigmenekülünk a különböző élethelyzeteken, az emlékeink menekültjei vagyunk, mert, ahogy mondani szokás, az idő egyirányú utca. A menekülés úgy lehet boldogság, hogy felismerjük, mindig minden változik. Mi is.

Az elmúlt időkbe, a magunk mögött hagyott élethelyzetekbe nem lehet visszatérni. A helyekhez igen, de kérdés, hogy valóban ugyanazokhoz a helyekhez térünk-e vissza ilyenkor? Ma, amikor személyesen nem tudok veletek lenni a Bartók hatvanadik születésnapján, és azt üzenem ezzel a más által felolvasott szöveggel, hogy lélekben veletek vagyok, akkor igazat is mondok meg nem is. Mert a valóság az, hogy bár most nem vagyok a Bartókban, de a Bartók mindig velem van. Bizonyára mindenkinek ismerős az érzés, amikor visszatér a régi iskolájának udvarára, hogy az udvar, amióta nem járt ott, összement. Kisebb lett, összezsugorodott. Pedig valójában csak ő lett nagyobb, az arányok változtak meg. Az összezsugorodott udvarokba bármikor visszatérhetünk. A bennünk élő tágas tereket azonban magunkban hordozzuk.

Bartókosnak lenni olyan útravalót jelentett az én számomra is, aminek a jelentőségét magam is csak később mértem fel igazán és mérem fel a mai napig. Szerettem Bartókosnak lenni, de azt, hogy miért, és hogy ez mit is jelent, csak később tudatosult bennem: leginkább akkor, amikor már felnőtt fejjel másokat hallottam saját iskolai élményeikről, gyerekkorukról beszélni. Arra, hogy milyen törékeny, formázható és fogékony az ember általános iskolás korában, hogy micsoda felelősség egyengetni az életét, valójában csak felnőtt fejjel döbben az ember, és arra is, hogy micsoda szerencséje volt, ha olyan iskolába járhatott, mint a Bartók, ahol szabad lehetett és biztonságban volt. A szabadság és a biztonság két olyan alapérték, ami ma egyre nehezebben tűnik összeegyeztethetőnek, a világ olyanná változott körülöttünk, ahol a közbeszéd azt sejteti, a kettő közül választanunk kell. Mi viszont, akik olyan szerencsések vagyunk, hogy olyan nevelést és oktatást kaptunk, mint a Bartókban, pontosan tudjuk, hogy a valódi szabadság biztonságot ad, és hogy aki biztonságban érzi magát, csak az lehet valójában szabad.

Nem megy mindenki művészi pályára, aki művészeti iskolába jár, de ez nem számít, nem ez, ami számít. Hanem az, hogy világos értékrendet kaptunk, ami később is eligazíthat minket döntési helyzetekben. Amikor láttam, hogy a mai koncertre készülve szétküldték a kottákat a közös éneklésre, eszembe jutott, hogy persze, ez praktikus, de hát nyilván úgyis mindenki emlékszik ezekre a dalokra. Kívülről fújja őket. Én is elénekeltem őket a kisfiamnak, illedelmesen végighallgatta, de nem nagyon értette, miért vagyok annyira megilletődve. Pedig bármilyen ünnepségen, amikor felcsendül a himnusz, és mindenki ugyanazt a dallamot énekli, én ma is mindig csakazértis az altot énekelem, és ilyenkor mindig a Bartókra gondolok."

Amúgy is megható volt az egész...

Kórusok váltogatták egymást , a legkisebbektől (kicsinyek kórusa) , a vegyeskarig,
illetve öreg diákok is be-bekapcsolódtak...

de a csúcs ez volt, a végén,mint kiderült, az iskola "himnusza" (nekem
maradandó élmény
még lányom ballagásából, végigkacagták, a hulló rózsaszirmok alatt
(lassan 20 éve!!!)

A zene az kell....