"diszletelemek"

eltévedt talán? - kérdezem a nőtől, aki előttem ment az utcán, de hirtelen megfordult s tétova léptekkel elindult visszafelé balra nézegetve, bizonytalanul,a rózsaszin virágzatú  fák felé, amiket épp imént fotóztam meglepetéssel , hiszen a tegnap még csupa bimbó mára kinyílt teljesen...

nem, nem tévedt el - mondja, csak le akar venni egy virágzó faágat, és ugye a sarki ház, ami felé tartott visszalépegetve, , senkié

tényleg, árulják, eladó, látom egy ideje az ablakban a táblát, és szomorúan gondolok, arra az öreg nénire, aki itt lakott, s akit pár éve meg is sajnáltam, olyan nem szívesen ült bele az autóba , amivel szinte erőszakkal elvitte egy fiatalember, valószinű a fia, vasárnapi ebédre a családhoz...*

igen valószinű már és még senkié a ház,én szoktam gyönyörködni ezekben a virágokban , nem tudja véletlen hogy hívják? - kérdem, s látom , már a második ágat töri le mohón (no ennyivel is kevesebben fogok gyönyörködni, ezután, de jut is marad is...de  nem nem tudja a nevét ő se , csak azt hogy szép--

én magamban díszletfáknak hívom, hiszen olyan valószerűtlenül szépek mintha csak festett diszletkellékek lennének az utca színpadán...

hamar kinyílnak, de a szirmaik is úgy szoktak dúsan felhalmozódni az egész utca hosszában, mint valami díszletelem

egyszer egy kis erdőben tobozokat láttam így , elszóródva, mintha valaki odatette volna őket...

hát igen, "valaki"...vagy valami... "felettünk" levő...

------

*

nézem a házakat az utcán hazafelé a biciklimről, feltűnik, hogy mennyire szélesek a régieken az ablakpárkányok, (szemben a mostaniakkal, amikről szinte el is tűntek), s egyáltalán, hogy mennyivel biztonságosabban építkeztek régen..., a falak is nyilván jóval vastagabbak, minden zárt a külvilágtól: az én házam az én váram szólás magyarázatra se szorul. Tényleg, kivülről is védettnek, megközelíthetetlennek látszik ez a nagy fehér ház is...! Zárt kapuval, bejárattal. És épp nyilik a nagykapu, egy nagyon öreg, összetöpörödött, hajlotthátú, koordinálatlan mozgású nénit látok a kapuban, s mellette, belekarolva,  egy fiatalabb (de inkább középkorú) férfit, aki próbálja egy irányba terelni, az úton, a ház előtt álló autó felé terelni a nénit, úgy tűnik, mintha ráncigálná és veszekedne is vele... de a néni csak mondja a magáét, és inkább oldalazó, imbolygó lépéseket tenne, a férfi meg erősen rá is szól, hogy de anyu, ne beszélj össze-vissza, haladjunk már! -, nagynehezen az autó felé terelődnek, közben hallom a férfi morgolódását, hogy már rég megebédelhettek volna, de már benn is  ül végre a néni a hátsó ülésen, ő meg megkerülve az autót, rámnéz, vállát felhúzva, kifejezhetetlen arckifejezéssel, ami mégis valahogy azt sugallja, hogy hát igen, "nehéz....", de én arra gondolok, hogy a nénikének lehet, hogy még nehezebb...   

biztos a családjához viszi az anyukáját, vasárnapi családi ebédre, milyen szép gesztus; a néni meg olyan nehezen kimozditható az otthonából (a várából), közben mit lehet tudni, milyen vélt vagy valós dolgok izgatják... és nekem lelki szemeim előtt felsejlik egy másik, sose látott - de jól elképzelhető jelenet - amikor - lehet -, hogy ez a néni - még fiatal anyaként -, rakoncátlan kisfiát próbálta a jó irányba terelni, miközben a kisfiú is - úgy tűnt, hogy csak mondaná a magáét, és szaladgálna össze-vissza... az út elején és végén... sose egyenes irányba..., csak a szerepek közben fel ill. lecserélődnek!

aliz2. :: 2011. aug. 1. 0:28 :: 5 komment :: Címkék: eset, kapcsolatok

a kollégiumban

a kollégiumban az emeletes ágy
három napig  Varázshegyem volt...
(még nem tudtam,
hogy apám fiatalabban,
gimnazistaként
esszét irt róla a Nyugatba-
csak majd évek múltán
találtam rá a googleban,
de net persze nem volt
még akkoriban...)

a Rozsdatemetőt is ott olvastam
s egy borús őszi napon
itt beszéltük meg
szobatársaimmal
hogy nem nem
mi nem vagyunk ilyenek
és nem is leszünk hábetlerek
sosem...
s rögtönzött verseinkkel
Rilke őszi  napja  nyomán
költői versenyre keltünk

a szekrény tetején vitattuk meg
hosszú kongó éjjeleken
az Élet nagy talányait
és ügyes-bajos dolgaink
nem sok eredménnyel
csak a fejfájás utalt vissza rá
s még jó hogy nem szakadt be
alattunk a szekrénytető
meg az egész világ
körülöttünk
ami pedig ingatag talajon állt
velünk együtt

de azért tűsarkú cipőben
is határozottan jártunk -
legalább is úgy csináltunk -
meg hozzá kosztüm is dukált
kemény  és féligüres ridiküllel
mármint annak aki
adott az eleganciára
egy nem elegáns korban is
de ez hazugságaiba
bőven belefért

a fiúk a portáig juthattak csak el
s ha szerencséd volt
akkor nem riasztották
indiszkrét szobatársaid el
addigi életed nagy szerelmét
a szomszéd fiúkollégiumból
ha épp téged a moziba hiába várt
mert hazautaztál
hétvégeken
hogy olykor anyádat  is lásd

nem, nem volt magánéleted
míg kollégista voltál
közös hely a kolesz
tele sok közhellyel
kicsinyességgel
és kesernyés füsttel
mi felfelé szállt
emeletes ágyadra
már kora reggel
s felébresztett
a valóra...
ahogy Kosztolányi mondta...
a Logodi utcán
bár itt szembe
más volt
a kilátás

nem, nem volt mese
se itteni életednek
tartós varázshegye
csak az a három nap
mint szellemi sziget

s a társalgóban ment a zene
tomba la nezsö . adamo
és hullt a hó
minden évszakon
és ment a korcsolyabajnokság
a tévében Vitrai szavára
a kűrök s a dupla lutz
a sok csodás ruhaleirás
kiszinezve szabadon hiszen
minden még
fekete-fehér....
volt azám
és izzadságszag és
zsúfoltság
ha egyáltalán jutott
a tömegben szék....

ó, régi életed
kollégista éveid

álmaidban is
ott bolyongtál még
hosszú évekig

a szűk folyosók labirintusában
szekrények között
ahonnan nincs kiút
bezárt

aztán mégis valahogy
kijutottál
és máris sajnáltad hogy
nincs visszaút

mostanában kint lettél
újra rab

egy nagyobb közegben
a szabad ég alatt

mikor voltál hát
boldogabb....

(vagy sose...
 netán)




(az emlékcserepekhez . eddig ez kimaradt, s ettől lyukas volt a tető, tegnap egy szép parkban írtam, fák közt , kék ég és napsütés alatt, itt:

tiz napja...

tiz napja nem írtam verset

akkor is csak ima helyett

tiz napja nehéz a szivem

tiz napja néma az isten

József Attila és Hamvas találkoztatása az Espersit házban

a múzeumigazgatónő igazán kedvesen fogadott, hogy jöttem az Espersit házba...de hát olyan nyilvánvaló volt, hogy egy olyan eseményre, ami itt van, és itt József Attilán kívül most Hamvas Bélával is kecsegtet egy izgalmas szellemi találkozó, hogy is ne jöttem volna! És milyen jó, hogy itt vagyok, bár az előadót eddig nem ismertem (dr Nyitrai Tamás nyelvész, állt a meghívón), de tulajdonképpen ő "csak" kalauzol a két nagy gondolkodó közt, rávilágítva a szellemi azonosságaikra... és eszméltet engem is...,

 az alapigazságok mindig ugyanazok...de a legjobb érzés mindig ezek újrafelfedezése és ezzel meg is erősítése

Az előadónak is megrendítő a helyszín, ahol József Attila lakott....atyai pártfogója házában...inspiráló, baráti légkörben

a mi szobánk is már homállyal teli, az ablakon jelek, ... a világosság és sötétség váltakozásai is a téma, s egymásbamosódásuk, mikor egyik átmegy a másikba... az a legizgalmasabb...Eltávozott a nap, megjött az éjjel(Dante Babitsnál ill végére járt a nap Nádasdi új fordításában)...a szürkeség megszabadította az embert a fáradalmaitól... az ablakon a tao jel , a jin és jang mutatja a sötét és világos egységét, mindkettő tartalmazza a másikat -... (A dolgok nem vagy feketék vagy fehérek)

Nem rossz a sötétség... "a mellékudvarról a fény hálóját emeli..."

Hamvas : éjszaka közelebb van ahhoz , hogy lásson, és a nappal szerinte az eltévelyedésé

(Nappal hold kél bennem, s ha kinn van az éj, egy nap süt idebenn (mondom is már magamban a józsefattilai Eszméletből

van fény és sötétség és egyik sem, csak a homály

vagyunk is meg nem is, ez a homály

és persze én - mint mindig -, szorgalmasan jegyezgetek,  az ismerős dolgokat is, a fejből tudott verseket is, , bár itt hirtelen ezen a tudósító filmen  főszereplővé vált kezem - a filmen látszik - ritmusra mozog, hiszen - halljuk is- a vers alapja a ritmus, és itt most mi újraalkotjuk a mágikus verseket... ritmusra... régi emlékek,,, színpadosaimmal egykor... rege róka rejtem, meg brummabrummabrummadza...a Medvetáncból,...mélységek, magasságok... mágia...a mélyból, a magasba ... a tudatalattit tudatosítva... de hát ami lent az fent... mindegy is...a legmélyebb tudatalattiból hozza föl a tudatosítást... (jut eszembe , ez is az aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni...de ugyanezt mondja Weöres is, aki ismerte a taot is: ha pokolra mész legmélyére térj, az már a menny, mert minden körbe ér)... vagy József Attila A hetedikben, ami te magad légy! (vagyis a teljesség)---de előbb világ sírköve alatt mégy

igen, a világ egy, egységes... akárhova is gondolhatunk benne, hány rokongondolkodó, akik ugyanazt gondolják, mert  az igazat gondolhatják...

előadás után pedig kimegyek az udvarra, aminek végében volt Attila szállása, egy kis szobában...

és jelképesen kalapot emelek a Varga Imre alkotta kalapos szobor előtt.... koszorúzás gyanánt...

a fény...amiről olyan sokat hallottunk bent  az előadás alatt is, megjelent mögötte  az ablaküvegen...pedig már esteledik

holnap születésnapja, ami a költészeté is egyben... most van az előest

bent arról volt szó, hogy ez még több is , mint a nappali ünnep...

"és amúgy is...nappal hold kél bennem, s ha kinn van az éj egy nap süt idebebenn"

(most is, amikor ezeket írom)

Költészetnapi...

Versmaraton 2018

Timi a Körútzár c. versét olvassa Az év versei 2018 antológiából a Versmaratonon

„Íme, az ország két részre szakad,
a korán kiáltókra és a későn kapcsolókra,
a nemtudtoktisemmitre és a mindentudókra,
a félelemkeltőkre és a rettegőkre.

Íme, az ország két részre szakad,
a játszótérre és a harcmezőre,
az áldozatokra és a bűnbakokra,
a nincstelenekre és az elfordulókra.

Íme, az ország megreped középen,
roppan és elsüllyed, lelet lesz jövőre,
két részre szakad, ha túl akarsz élni,
húzódj az egyikbe, ne maradj középen.

Most minden közvetlen, most minden jelentés,
az ország szétszakad, tükör szeli ketté:
két partja két tábor, kettő részre szakad:
a félelemre és a félelemre.”

Turi Tímea: Körútzár

https://www.mediaklikk.hu/cikk/2018/04/11/nezze-vissza-a-versmaraton-2018-1100-1200-es-blokkjat/

...

https://www.facebook.com/margofeszt/videos/2105333276161923/UzpfSTc0ODQzNjU2MToxMDE1NzQxMDIwMDM3MTU2Mg/

Turi Tímea szerint ma költőnek lenni Magyarországon jó nagy adag zavart és kétséget jelent. Ugyanakkor kifejtette, ő nem is szereti a költő szót, szívesebben használja azt a kifejezést, hogy verset író ember. Úgy fogalmazott, a költő szóval az a probléma, hogy az egy foglalkozás leírása, de egy foglalkozással az ember napi hat-nyolc órát dolgozik, míg a versírással nem lehet vagy nem is kell minden nap törődni. Mint rámutatott, az ahogyan a költészetről gondolkodunk,  még mindig egy tizenkilencedik századi, petőfis, lánglelkű elképzelés. A vers szerinte egyébként nagyon hálás műfaj abból a szempontból, hogy lehet dolgozni, figyelni, memorizálni fejben is. „A versírás néha akkor is elkezdődik, amikor az ember még nem tudja, hogy verset ír.” Arról is beszélt, hogy a versolvasás és a versírás olyan szempontból hasonló, hogy egyiket sem lehet nagy dózisban csinálni.

„A vers olyan mint a tömény, abból egy-két-három is el tud telíteni, ha jó minőségű. A próza pedig olyan, mint a hosszúlépés, el tudja kapni az embert.”

Szerinte éppen ezért minden költő kicsit irigy a prózaírókra, mert az olyan valószerűséget ad, amire csak az a műnem képes. Mint rámutatott, sokan azt szokták mondani, hogy a prózához haza lehet menni, a verseskönyvhöz viszont nem lehet, de magunkkal lehet vinni. Arról, hogy ő maga kipróbálná-e magát prózában azt mondta, korábban, mielőtt felnőtt verseskötetei megjelentek, sok novellát írt, de nem tartja magát prózai alkatnak. „Engem sokkal jobban érdekel a sűrítés, az elhagyás, az elhallgatás egy szövegben, és ez nem kedvez a prózaírásnak.”  

http://konyves.blog.hu/2018/04/13/margo_live

---
https://szinhaz.org/csak-szinhaz/csak-szinhaz-budapest/2018/04/10/szivlapat-kolteszet-napi-versszinhaz-bethlenben/



...és pont a költészet napján megjelent remek kritika a remek kötetről:

http://olvasat.hu/lelekben-alt/

„Átadom a korszakot. Működik.” Kemény István: Dél Turi Tímea harmadik verseskötete a szavakra lecsupaszított beszéd, a jelentésig tisztított költészet saját hagyományát folytatja. Tüntetően díszítetlen ez a közlésrend; ami persze nem az artisztikum naiv elutasítására épül. A kérdő mondatok eleven retorikája, a keretes szerkesztés kerekítő fegyelme, az ismétlések, a párhuzamok, a gondolatritmus – és nem utolsósorban a szerző bámulatos stílus- és arányérzéke – ünnepi dikció nélkül is finom anyagú lírát eredményeznek. Akár direkt, akár ironikus módon értjük, a császár új ruhája valóban föl-fölragyog: „ragyogjál, jelentés, császár új ruhája, / te légy a forma, / te légy a forma” (A költészet története). Intertextusokkal elszórtan élő szövegvilág a Turi Tímeáé; épp ezért az idézetek, allúziók, vendégszövegek jelenléte hathatósabb nyomatékot kap. Például a Nemes Nagy Ágnes Fákcímű versének központi motívumát evokáló A téli fákban,melynek zárlata („Mily reménytelen”) is Nemes Nagyig téríti figyelmünket (vö. „Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen” – A szomj); míg a közbeeső rész a Karinthy-bonmot újrafogalmazásával teremt korszakközi akusztikát: „Nem egymást akarják: / a férfi férfi, a nő nő akar lenni”. Az Anna visszafordulkötetcímben a nőiség fikciós bonyolultsága (vö. Anna Karenina) és az értelmező reflektálás gesztusa ér egybe. Nőnek lenni, anyának lenni; férfi-nő kapcsolatok hálóját szőni-szaggatni; megélni szerelmet, barátságot, gyöngéd magányt és bizalmas erőszakot: a fiatal felnőttkor profán misztériuma tárul föl a nyolc ciklusra tagolt anyagban. E tematikai zártság – a „Nem vagy már kamasz” (Szerkesztői üzenetek) intelme s az „én sem vagyok már / gyerek” (Lányanyák) belátása közt – nem vétkes korlátoltságot jelent, hanem lehetőséget a fókuszos figyelemre. A szembenézés költészete. A nyílt titkoké – és az őszinteségé, mely többé nem ártatlan erény. Elbontja az illúziókat, s ami marad: a tények kesernyés mágiája. Bátran keserű, emelt szívvel bölcs ez a kötet; s nem fázik az aforisztikus végigazságoktól sem: „Tudom, hogy vannak fontosabb dolgok, / mint a szerelem” (Fontosabb dolgok); „A seb nem gyógyul. Tanulj meg vele élni” (Őszi éjjel); „a szerelem mégse hazugság, / a hazugság nem szerelem, / hiába kapcsolódnak néha összevissza” (Tatjana válasza Anyegin harmadik levelére). – Ablak nélküli versek. De tele tükörrel a ház. (Hány olvasó mer majd farkasszemet nézni a szövegtükörrel?) Kortárs líránkban ritka az efféle, szenvedélyesen szenvtelen hangütés; leginkább WisławaSzymborska analitikusan okos esszéversei juthatnak eszünkbe (bár Turi nyelve alanyibb, s témái intimebbek), más vonatkozásokban esetleg Nádasdy Ádám (cinkosan sprőd ráismeréseivel) s Tóth Krisztina (varázstalanító poétikája varázsával). Hogy mégsem cinikus értelmiségi szólamok uralják e verseket: szív és költészet kettős vívmánya; valami óhatatlan lelkiségé. Mert Turi költészete hovatovább mindent tud testről és lélekről („Lehet, hogy halhatatlan / a szenvedély, de te mégis halandó vagy: / eszerint élj” – Gemma Donati füveskönyve); a hübriszt viszont, hogy a szellem transzcendens távlatairól szónokoljon, távol tartja magától. (Különös ugyanakkor belegondolni, mivé színeváltozhatna át e poézis, ha sorai metafizikus mozdulatokra bátorodnának, s olykor a bizakodó derű csábításának is engedne.) Jobbadán eldönthetetlen, hol játszik szerepet a Turi-vers, sztereotípiáit mikor gondolja komolyan, s közhely-újraértelmezései mely pontokon fordulnak át iróniába, szarkazmusba vagy a rezignált humor más alakzataiba. Érezni: az indulat helyenkénti többletében is mímelő szándék rejtezik, elfödni a mondhatót, s elővermelni a mondhatatlant. Történetközpontú líra, esztétikája eseménypoétika;miközben a narratív elemeknél, az epikus magnál lényegibb a beszéd, a beszélgetés verssé változása – a dialógusokból leszűrt logosz. A szocializáció visszás mágiája („papundekli volt a várfal” – Fele királyság) s a társas létmód bonyodalmas változói („Annyi mindenkink van, / és mi annyi mindenkinek vagyunk valaki” –Philemon emlékezik) között végső soron nem is az én, hanem az én története válik az önreflexió tárgyává: „Hány ember kell egy szerelemhez? / És hány ahhoz, hogy történet legyen?” (A hűség élő szobra); „Minden történet ott kezdődik, / hogy az egyik testvért jobban szeretik a másiknál. […] Így élünk / szeretetben és szorongásban” (Amikor álmodtam). – Az emlékezés (hitekre, gyermekkorra, tegnapi barátra) sem a nosztalgia reflektálatlanul meghitt művelete itt, sokkal inkább az öntudat újrarendezésének mentális folyamata. Kortárs kötetről lévén szó nem meglepő a közéleti horizont földerengése, például a Körútzárvigasztalanul allegorizáló politológiájában: „Íme, az ország két részre szakad […] Most minden közvetlen, most minden jelentés, / az ország szétszakad, tükör szeli ketté: / két partja két tábor, kettő részre szakad: / a félelemre és a félelemre”. S fájdalmassá poentírozott kiskompozíció is alkalmasnak mutatkozik arra, hogy botránnyal fölérő társadalmi jelenségről referáljon: „A nők mindent kibírnak / egy ideig” (Dal a családon belüli erőszakról). (Provokatív redukció e kétsoros, a dalforma „fölegyszerűsítése”alanyra, állítmányra, tárgyra és határozóra. Szavakra, melyek mindent ki bírnak – mondani. Csak legyen fülünk a hangtalan közlésre is.) A szavak, a nyelv, a beszéd (és a közlő hallgatás) lágy hatalma a némákkal és névtelenekkel vállalt szolidaritás jegyében értékelődik föl: „Te is tudod: néha épp az az igaz, / amit kimondunk, és nem az, amit gondolunk / helyette” (Amikor tanácsot kértél); „az az élet is élet, / amit nem mesélnek, csak úgy van” (A gesztusok); „Lesznek majd, akik tudni vélik, / miről beszélek, és mit hallgatok el, de ti ne törődjetek velük, / én tudom, mit beszélek” (Az összes férfi). A ciklusok előtti nyitóvers Krusovszky Dénes Elromlani milyencímű, paradigmatikus hatású kötetét is megidézi; annak absztrakt melankóliája helyett azonban a társas viszonyok közt egzisztáló köznapi én dilemmái bomlanak itt ki: „Mikor romlanak el? […] Mi mikor romlunk el? Hiszen még jók voltunk, / amikor szültünk” (A nyár leghosszabb napja). A könyv zárlata pedig szomorkás derűvel összegzi az idők (és a versek) hiánytapasztalatát: „Évek múlva, miután újra béke lesz, az anyák visszatérnek / a térre, a gyerekek nélkül. […] Csend lesz. / És ők felidézik a boldog időket, és boldogok lesznek újra” (Találkozó). A „különnemű nők / testvérisége” (A nők naplói) aligha csak a versvilágban létező kategória; amint az önmegvalótlanítás szelíd ambíciója sem csak papírlakó hősöké: „Kórustag szeretnék lenni […] lélekben alt” (Csupa magas C). De hogy hol ér véget a papír, s hol a pátosz: a jó ég tudja. És a jó vers. – Helyben vagyunk.. Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:http://olvasat.hu/lelekben-alt/

nagy kékség avagy április bolondja....

Kék az ég süt a nap!
Nálam ki boldogabb?

Süt az ég kék a nap.
Van nálam bolondabb?!

szállóigék... és árnyak a falon

két irodalmi szállóige is eszembe jutott  tegnap(ill, már ma - a népről - köztük eltelt pár óra:

"Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!" (?)

"A népet nem lehet leváltani" 


(igen, az első után eleve ott volt a kérdőjel)

(aztán még eszembe jutott Petőfin és Brechten túl  Babits is: "Fekete országot álmodtam én, ahol minden fekete volt..."

....

Viszont a Nap gyönyörűen süt.

Igaz , tegnap is sütött. Bár fújt a szél...
S bár a fák  árnyékait nézegettem az iskola falán (ahol szavaztam, s ahova  jártam a legvadabb személyi kultusz éveiben- mig ott nem hagytam)...