Költészetnapi...

Versmaraton 2018

Timi a Körútzár c. versét olvassa Az év versei 2018 antológiából a Versmaratonon

„Íme, az ország két részre szakad,
a korán kiáltókra és a későn kapcsolókra,
a nemtudtoktisemmitre és a mindentudókra,
a félelemkeltőkre és a rettegőkre.

Íme, az ország két részre szakad,
a játszótérre és a harcmezőre,
az áldozatokra és a bűnbakokra,
a nincstelenekre és az elfordulókra.

Íme, az ország megreped középen,
roppan és elsüllyed, lelet lesz jövőre,
két részre szakad, ha túl akarsz élni,
húzódj az egyikbe, ne maradj középen.

Most minden közvetlen, most minden jelentés,
az ország szétszakad, tükör szeli ketté:
két partja két tábor, kettő részre szakad:
a félelemre és a félelemre.”

Turi Tímea: Körútzár

https://www.mediaklikk.hu/cikk/2018/04/11/nezze-vissza-a-versmaraton-2018-1100-1200-es-blokkjat/

...

https://www.facebook.com/margofeszt/videos/2105333276161923/UzpfSTc0ODQzNjU2MToxMDE1NzQxMDIwMDM3MTU2Mg/

Turi Tímea szerint ma költőnek lenni Magyarországon jó nagy adag zavart és kétséget jelent. Ugyanakkor kifejtette, ő nem is szereti a költő szót, szívesebben használja azt a kifejezést, hogy verset író ember. Úgy fogalmazott, a költő szóval az a probléma, hogy az egy foglalkozás leírása, de egy foglalkozással az ember napi hat-nyolc órát dolgozik, míg a versírással nem lehet vagy nem is kell minden nap törődni. Mint rámutatott, az ahogyan a költészetről gondolkodunk,  még mindig egy tizenkilencedik századi, petőfis, lánglelkű elképzelés. A vers szerinte egyébként nagyon hálás műfaj abból a szempontból, hogy lehet dolgozni, figyelni, memorizálni fejben is. „A versírás néha akkor is elkezdődik, amikor az ember még nem tudja, hogy verset ír.” Arról is beszélt, hogy a versolvasás és a versírás olyan szempontból hasonló, hogy egyiket sem lehet nagy dózisban csinálni.

„A vers olyan mint a tömény, abból egy-két-három is el tud telíteni, ha jó minőségű. A próza pedig olyan, mint a hosszúlépés, el tudja kapni az embert.”

Szerinte éppen ezért minden költő kicsit irigy a prózaírókra, mert az olyan valószerűséget ad, amire csak az a műnem képes. Mint rámutatott, sokan azt szokták mondani, hogy a prózához haza lehet menni, a verseskönyvhöz viszont nem lehet, de magunkkal lehet vinni. Arról, hogy ő maga kipróbálná-e magát prózában azt mondta, korábban, mielőtt felnőtt verseskötetei megjelentek, sok novellát írt, de nem tartja magát prózai alkatnak. „Engem sokkal jobban érdekel a sűrítés, az elhagyás, az elhallgatás egy szövegben, és ez nem kedvez a prózaírásnak.”  

http://konyves.blog.hu/2018/04/13/margo_live

---
https://szinhaz.org/csak-szinhaz/csak-szinhaz-budapest/2018/04/10/szivlapat-kolteszet-napi-versszinhaz-bethlenben/



...és pont a költészet napján megjelent remek kritika a remek kötetről:

http://olvasat.hu/lelekben-alt/

„Átadom a korszakot. Működik.” Kemény István: Dél Turi Tímea harmadik verseskötete a szavakra lecsupaszított beszéd, a jelentésig tisztított költészet saját hagyományát folytatja. Tüntetően díszítetlen ez a közlésrend; ami persze nem az artisztikum naiv elutasítására épül. A kérdő mondatok eleven retorikája, a keretes szerkesztés kerekítő fegyelme, az ismétlések, a párhuzamok, a gondolatritmus – és nem utolsósorban a szerző bámulatos stílus- és arányérzéke – ünnepi dikció nélkül is finom anyagú lírát eredményeznek. Akár direkt, akár ironikus módon értjük, a császár új ruhája valóban föl-fölragyog: „ragyogjál, jelentés, császár új ruhája, / te légy a forma, / te légy a forma” (A költészet története). Intertextusokkal elszórtan élő szövegvilág a Turi Tímeáé; épp ezért az idézetek, allúziók, vendégszövegek jelenléte hathatósabb nyomatékot kap. Például a Nemes Nagy Ágnes Fákcímű versének központi motívumát evokáló A téli fákban,melynek zárlata („Mily reménytelen”) is Nemes Nagyig téríti figyelmünket (vö. „Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen” – A szomj); míg a közbeeső rész a Karinthy-bonmot újrafogalmazásával teremt korszakközi akusztikát: „Nem egymást akarják: / a férfi férfi, a nő nő akar lenni”. Az Anna visszafordulkötetcímben a nőiség fikciós bonyolultsága (vö. Anna Karenina) és az értelmező reflektálás gesztusa ér egybe. Nőnek lenni, anyának lenni; férfi-nő kapcsolatok hálóját szőni-szaggatni; megélni szerelmet, barátságot, gyöngéd magányt és bizalmas erőszakot: a fiatal felnőttkor profán misztériuma tárul föl a nyolc ciklusra tagolt anyagban. E tematikai zártság – a „Nem vagy már kamasz” (Szerkesztői üzenetek) intelme s az „én sem vagyok már / gyerek” (Lányanyák) belátása közt – nem vétkes korlátoltságot jelent, hanem lehetőséget a fókuszos figyelemre. A szembenézés költészete. A nyílt titkoké – és az őszinteségé, mely többé nem ártatlan erény. Elbontja az illúziókat, s ami marad: a tények kesernyés mágiája. Bátran keserű, emelt szívvel bölcs ez a kötet; s nem fázik az aforisztikus végigazságoktól sem: „Tudom, hogy vannak fontosabb dolgok, / mint a szerelem” (Fontosabb dolgok); „A seb nem gyógyul. Tanulj meg vele élni” (Őszi éjjel); „a szerelem mégse hazugság, / a hazugság nem szerelem, / hiába kapcsolódnak néha összevissza” (Tatjana válasza Anyegin harmadik levelére). – Ablak nélküli versek. De tele tükörrel a ház. (Hány olvasó mer majd farkasszemet nézni a szövegtükörrel?) Kortárs líránkban ritka az efféle, szenvedélyesen szenvtelen hangütés; leginkább WisławaSzymborska analitikusan okos esszéversei juthatnak eszünkbe (bár Turi nyelve alanyibb, s témái intimebbek), más vonatkozásokban esetleg Nádasdy Ádám (cinkosan sprőd ráismeréseivel) s Tóth Krisztina (varázstalanító poétikája varázsával). Hogy mégsem cinikus értelmiségi szólamok uralják e verseket: szív és költészet kettős vívmánya; valami óhatatlan lelkiségé. Mert Turi költészete hovatovább mindent tud testről és lélekről („Lehet, hogy halhatatlan / a szenvedély, de te mégis halandó vagy: / eszerint élj” – Gemma Donati füveskönyve); a hübriszt viszont, hogy a szellem transzcendens távlatairól szónokoljon, távol tartja magától. (Különös ugyanakkor belegondolni, mivé színeváltozhatna át e poézis, ha sorai metafizikus mozdulatokra bátorodnának, s olykor a bizakodó derű csábításának is engedne.) Jobbadán eldönthetetlen, hol játszik szerepet a Turi-vers, sztereotípiáit mikor gondolja komolyan, s közhely-újraértelmezései mely pontokon fordulnak át iróniába, szarkazmusba vagy a rezignált humor más alakzataiba. Érezni: az indulat helyenkénti többletében is mímelő szándék rejtezik, elfödni a mondhatót, s elővermelni a mondhatatlant. Történetközpontú líra, esztétikája eseménypoétika;miközben a narratív elemeknél, az epikus magnál lényegibb a beszéd, a beszélgetés verssé változása – a dialógusokból leszűrt logosz. A szocializáció visszás mágiája („papundekli volt a várfal” – Fele királyság) s a társas létmód bonyodalmas változói („Annyi mindenkink van, / és mi annyi mindenkinek vagyunk valaki” –Philemon emlékezik) között végső soron nem is az én, hanem az én története válik az önreflexió tárgyává: „Hány ember kell egy szerelemhez? / És hány ahhoz, hogy történet legyen?” (A hűség élő szobra); „Minden történet ott kezdődik, / hogy az egyik testvért jobban szeretik a másiknál. […] Így élünk / szeretetben és szorongásban” (Amikor álmodtam). – Az emlékezés (hitekre, gyermekkorra, tegnapi barátra) sem a nosztalgia reflektálatlanul meghitt művelete itt, sokkal inkább az öntudat újrarendezésének mentális folyamata. Kortárs kötetről lévén szó nem meglepő a közéleti horizont földerengése, például a Körútzárvigasztalanul allegorizáló politológiájában: „Íme, az ország két részre szakad […] Most minden közvetlen, most minden jelentés, / az ország szétszakad, tükör szeli ketté: / két partja két tábor, kettő részre szakad: / a félelemre és a félelemre”. S fájdalmassá poentírozott kiskompozíció is alkalmasnak mutatkozik arra, hogy botránnyal fölérő társadalmi jelenségről referáljon: „A nők mindent kibírnak / egy ideig” (Dal a családon belüli erőszakról). (Provokatív redukció e kétsoros, a dalforma „fölegyszerűsítése”alanyra, állítmányra, tárgyra és határozóra. Szavakra, melyek mindent ki bírnak – mondani. Csak legyen fülünk a hangtalan közlésre is.) A szavak, a nyelv, a beszéd (és a közlő hallgatás) lágy hatalma a némákkal és névtelenekkel vállalt szolidaritás jegyében értékelődik föl: „Te is tudod: néha épp az az igaz, / amit kimondunk, és nem az, amit gondolunk / helyette” (Amikor tanácsot kértél); „az az élet is élet, / amit nem mesélnek, csak úgy van” (A gesztusok); „Lesznek majd, akik tudni vélik, / miről beszélek, és mit hallgatok el, de ti ne törődjetek velük, / én tudom, mit beszélek” (Az összes férfi). A ciklusok előtti nyitóvers Krusovszky Dénes Elromlani milyencímű, paradigmatikus hatású kötetét is megidézi; annak absztrakt melankóliája helyett azonban a társas viszonyok közt egzisztáló köznapi én dilemmái bomlanak itt ki: „Mikor romlanak el? […] Mi mikor romlunk el? Hiszen még jók voltunk, / amikor szültünk” (A nyár leghosszabb napja). A könyv zárlata pedig szomorkás derűvel összegzi az idők (és a versek) hiánytapasztalatát: „Évek múlva, miután újra béke lesz, az anyák visszatérnek / a térre, a gyerekek nélkül. […] Csend lesz. / És ők felidézik a boldog időket, és boldogok lesznek újra” (Találkozó). A „különnemű nők / testvérisége” (A nők naplói) aligha csak a versvilágban létező kategória; amint az önmegvalótlanítás szelíd ambíciója sem csak papírlakó hősöké: „Kórustag szeretnék lenni […] lélekben alt” (Csupa magas C). De hogy hol ér véget a papír, s hol a pátosz: a jó ég tudja. És a jó vers. – Helyben vagyunk.. Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:http://olvasat.hu/lelekben-alt/