Azt hiszem már másodszorra hallottam a tévében W. Alinda interjúját Hankiss Elemérrel. De most új mozzanatokra figyeltem fel, és sokminden revelációként hatott. .Jó, hogy vannak ilyen emberek is, kortársainként. Mint a Hankiss. Kicsit vissza tudják adni az emberekbe vetett hitet. Még ha - szerencsére - nem is prototípus, de annál inkább minta arra, hogy így is lehet(ne), lehetnénk! S ugyanakkor annyira esendő, egyáltalán nem my hero! de annyira érzékenyen és értelmesen(!) reagál, annyira benne él az itt és most - ban, és annyira segítőszándékkal, hogy ezzel el is igazít - még a tétovasága is. Kedves, őszinte, nyílt, okos arc. S miket mond! (Ha jól odafigyelsz arra amit mond, és nem arra ahogy, (mert a majdnem -dadogó hadarása néha elnyomná a tartalmat, ahogy a parodistái vissza is élnek ezzel.)
Tulajdonképpen a legfontosabb gondolatát Sartre-tól vette, egyetemista korom kedvencétől is, csakhogy én erre a voltaképpen optimista kitételre - jellemző módon - . nem is figyeltem föl! Márpedig ez lényegi kérdés: hogy az ember szabad (erre felfigyeltem ugyan, de az ember szabadságra ítéltetett kitételben a pesszimista kicsengésű második szóra helyezve a hangsúlyt) Pedig - ahogy H. értelmezte most a szabadság fogalmát -, ebben óriási felszabadító erő rejlik (mi más rejljen a szabadságban, hát persze). A szabadság tudata felszabadító kell, hogy legyen. (De még fülemben cseng a saját ifjúkori mondatom: "determináltabb vagyok, mint ahogy élek" - pedig valójában csak gyáva lehettem ledobni a determináltság nyűgét, és elfogadni a szabadságba ugrás bátorságát. Merthogy a szabadsághoz az kell: bátorság. (Mint az egész élethez - már egy ideje tudom!)- Pedig a lét lényege, előfeltétele a szabadság - de csak úgy éred el, ha beleugrassz, bátran! Rajtad múlik! mint minden! DE HA NEM VAGY SZABAD, NEM VAGY, NEM LEHETSZ IGAZI EMBER.(Persze, ha belegondolok, belül mindig is az voltam, az én vezérem is bensőmből vezérelt - nincs szégyenkezésre okom...)
És még valami, nagyon fontos, ami még inkább rezonált a saját, mostani gondolataimmal, gondjaimmal. (merthogy a szabadság, mióta nyugdíjas lettem külsőleg is a sajátom immár!!!)
Értelmesen élni! Végiggondolni időnként, azt, hogy itt vagyok, jelent-e valamit a világ számára! (hűha!) De főleg, ha itthagyom, ne hagyjak szemetet magam után!!! ne hagyjak rossz nyomot! S ha már egy csöpp jót tettem vele, az már jó... Ne múljak el nyomtalanul! - Az élet vége felé (de előbb is) értelmes aggyal mindezt érdemes átgondolni! Amíg az ember teheti...
Hankiss úgy érzi "többet is csinálhattam volna". Jaj, mit szóljak akkor én!!?)
Aztán még valami: azt mondja, hogy az ember két szinten él: van a mindennapi, létfenntartó, felszíni triviális, és a mélyebb: egzisztenciális vagy sorsszint. Ez időnként feltörhet, mint a vulkán... Néha a sorsunkat éljük. De eseménysoraink csak ritkán állnak össze (úgy, mint ahogy a jó írók által megszerkesztett regényekben.) Dehát - s megint csak Sartre-unkat idézve mondta: ha tudnánk előre mi a könyv vége, el se kezdenénk megírni... ebben az értelemben ilyen az élet is...
S hogy mi Hankiss szerint a lényege: kihozni belőle a legnagyszerűbb látomást a világról!
Hát igy valahogy... Megvan az iránytű.
