2015. november 5., csütörtök

különös duett

fáj a lelkem folyton

anyámra gondolok

mióta a testem is

és ugyanúgy nyögök

önkéntelenül

mint ahogy ő

bár nem bírtam

hallani!


amúgy sose panaszkodott

pedig nagyon fájhatott

neki is az élet

teste és a lelke is

magába zárta bánatát

fal felé fordulva

szemhéja mögé

mert befelé sírt

csak néha nyögve

lélegezte ki

mi már nem bírt

bennrekedni



mint ahogy én mostanában

immár egyszerre anyámmal


nyögöm búm s bajom

bár hallgatni most már

duplán nem bírom

...pillanat, mely kilóg az időből

Szegeden, a soros szabadegyetemi előadásra battyogok kedvenc-Weöres Sándorom nyelvi műhelyéről tart majd előadást, megint egy olyan professzor, aki akkor járt egyetemre kb, amikor én, ráadásul ugyanolyan szakra, csak pár évvel alattam, akkor lehetett első évfolyamos, amikor én ötöd éves. Már a TIKben vagyok, a SZABADEGYETEM helyére utaló nyilak nyomán, előttem egy idősebb, decens, kosztűmbe öltözött hölgy, mire az kongresszusi terem ajtajához ér, ismerős mozdulattal megigazítja rövid és eleve rendezett frizuráját, mint aki "fellép" egyben a belépéssel, ott, a feltehetően előadó ősz, elegáns férfi fogadja, a pulpitus felől hozzájőve, kézcsókkal, üdvözölve, és egyből rájövök, az "ismerős" hölgy valamikor, már több mint negyven éve!, tanított  az egyetemen, nyelvészetre, s bizonyára a (mindjárt)előadót is. Régi kedves tanárnőm épp  elém ül le, üdvözli is a soromban kissé beljebb ülő emeritus professzor, akivel épp az előbb volt órája lányomnak a PHD-n (ő most is ott van, egy másikon); és mivel pont előttem áll még régi tanárnőm, elnézést kérve, de nem bírom ki, hogy ne közöljem vele, hogy engem tetszett tanítani, egyből kéri,hogy tegezzem vissza, és a nevemet - és azt mondja, mosolyogva, hogy emlékszik, mondom milyen kellemes emlékek voltak az órái az auditorium maximumban, mosolyogva mondja, hogy nem mindenkinek ; kissé szigorú azaz túl igényes volt - igaza volt! de kedves is, most is kedvesen érdeklődik felőlem... Mondom, most a lányom van az egyetemen, kérdi nyelvészettel foglalkozik-e, mondom két évig a nyelvészeti tanszéken volt demonstrátor, most a magyar nyelvet külföldi egyetemistáknak oktatja - (de modern irodalomból phd-zik, dehát -jut most eszembe- az irodalom is nyelvvel foglalkozás - épp most mindjárt egy nyelvi megközelítésű előadást hallunk  egy (vagy inkább "a") költőről. Ugyanúgy ült  előttünk 2 napja a színházban a neves színikritikus, akivel épp az egyetemet elvégezve beszélgettem a SZINHÁZ folyóirat szerkesztőségében, a főszerkesztőre várva - behívtak egy közlésre alkalmasnak talált -  írásom  miatt, én 24 lehettem akkor, lányom most pont annyi, s az akkor kezdő, fiatal s most tekintélyes - s már rég főszerkesztő- színikritikus, most ezüst hajjal ül itt előttünk, de épp olyan kedves és közvetlen mint fiatalon; lányom  még gimnazista korában elküldött neki egy szabadtériről szóló írást - a fából faragott királyfiról -, most megköszöni neki az akkori válaszát, a tanácsait, - most majd ő is a látott operáról fog írni az egyetemi lapba- egymásba mosódik múlt jelen, képek csúsznak egybe, mit számít az idő? - gondolom, és felnézek a pulpitus vásznára, épp felkerült oda az ismert Weöres vers: AZ ÖRÖK PILLANAT "VAN NÉHA OLYAN PILLANAT, MELY KILÓG AZ IDŐBŐL" - ugyanígy vetítettem én is ki a vetítővászonra, az írásvetítőről, ugyanezt a verset - még az írásvetítőhasználat hajnalán a tanítványaimnak (bár nem nyomtatva, hanem saját írásommal projektorpennel kalligrafálva a fóliára -): JÖVŐJE NINCS ÉS MÚLTJA SINCS ÖMAGA AZ ÖRÖKLÉT....


(2008. november 5.)

2015. november 4., szerda

kávéfolt Zürichben, '964-ben


vajon mi lett

azzal a mesésen

szép hímzett

fehér damaszt

abrosszal

amit Zürichben

ötven éve

kávéval

lecsöppentettem



bennem nem törlődött

az a régi folt

ó, irgalom atyja…

pedig szégyenemben

s zavaromban

a csészealjjal

rögtön eltakartam

ne lássa senki sem



pedig szólni

kellett volna

mert  frissen

és időben

minden folt

könnyebben

távolítható el

mintha már 

megszáradt



de hogy is

mondhattam

volna el

idegen helyen

anyanyelvemen

vagy dadogó-máson

hogy mennyire

sajnálom

mit tettem

ügyetlenségemben

inkább tetéztem

hallgató

sunyi takarással

vétkem




a házigazda

s felesége

oly kedvesek

és előkelőek

voltak



de elképzelni se tudom

milyen arcot vághattak

később a kávéfoltra

vagy mit is mondtak

saját nyelvükön

arcátlanságomra



azóta se láttam őket

az is lehet

hogy már örököseiken

kellene keresnem

ha járnék Zürichben

azt a régi abroszt

ha egyáltalán

megvan még



igaz, én úgyis

csak azt a foltot

keresném...

szerelem?



már a plakát is döbbenet!


Jean-Louis Trintignant az "Előzés" ifjonca , (aki akkoriban egy az egyben hasonlitott az én krakkowi, egyetemi szerelmemre..) és a későbbi Egy férfi és egy nő... "FÉRFI" főhőse,
 most (megöregedve) egy öregembert alakit, egy idős házaspárból a férjet, aki riadt tekintettel néz
-a filmből megtudjuk-
itt még csak átmeneti agyérkeringési zavart mutató, de később egyre rosszabb, magatehetetlenebb, teljes ápolásra, ellátásra szoruló feleségére... Gondozza is, minden erőfeszitésével s szeretetével (szerelmével?), de egy idő után felőrlődik, és váratlanul véget vet e - valószinű mindkettőjük számára, csak máshogyan- tarthatatlan helyzetnek: elkeseredettségében, s ...valószínűleg maga sem egészen tiszta tudatállapotában...

Hááát mit is mondjak? Egyre szomorúbb vagyok az emberi állapotok(kapcsolatok) romlásának törvényszerűsége(?) miatt!

Mi lesz (lett?)  velünk? Mi lesz belőlünk? (még szerencse, hogy a krakkowi fiúra Rysardra, csak örök20évesként tudok gondolni...(?) (pedig ha ő is megöregedett, ilyen kacsázó, riadt összetöpörödött, öregemberke lehet, mint akit a vásznon látok?mint ahogy az a moziplakátszéli, jegypénztár előtt fotózó öregasszony messziről se olyan már, mint az a ragyogó fiatal lány, akit Helen Shapirohoz hasonlitott az a fiú...)               (..hát most nézd meg a kép szélén!)

mi lesz belőlünk, mivé leszünk, hova megyünk?


még jó, hogy a film hőse, a viziója szerint- "újraélő" felesége kérésére házicipőjét utcaira váltja, kabátot is vesz magára,  s igy indulnak el, együtt, ki a lakásból,ő a feleség nyomában, (aki valójában már ki tudja mióta holtan fekszik leragasztott szobájában .. ezt már a film első képeiből  megtudtuk)


a záróképben felnőtt (családos) lányuk jön be a napsütötte lakásba, (láttuk korábban is párszor, anyjával, de apjával is sikertelenül kommunikálva) most egyedül ül  egy mély fotelben.... az üres lakásban.


(2012. november 4.)

2015. november 2., hétfő

ha festő...



ha festő…

ha festő lennék

mindig csak az

őszt festeném


mert abban

minden kedvenc

színem benne van


aztán meg a havas telet

mert a fehérben

ott búvik meg

a többi összes

csak láthatatlan


ha festő lennék

tán láthatóvá tenném

…

(ismertem egy festőt rég

folyton fákat festett

az ősz sárgás

barnás színeivel


de már elment

lehet, hogy odaát is festeget

csak láthatatlan fehér teleket…)



2015. november 1., vasárnap

itt van az ősz, itt van újra

itt van az ősz, itt van újra...
...s szép mint mindig, énnekem ... is, nem csak Petőfinek,
de nem biztos, hogy "szeretem"... mintha túlságosan is szomorúvá tenne, leszámítva azt a gyönyörűséget (és így örömöt is), amit a szépségével tud okozni. És az nem semmi! Sőt, egyre szebbnek tűnik, évről-évre, csak ne emlékeztetne az idő, az élet (el)múlására is, de hát úgy látszik e 2 dolog együtt jár: minél veszendőbb valami, annál inkább ragaszkodtat és tűnik szépnek, felértékelődve (tudta ezt már persze Petőfi is, a Szeptember végénben meg is irta gyönyörűen....... elhull a virág, eliramlik az élet... és az ő nyomán (is) Kosztolányi, (aki nem véletlenül tartatta épp ezt a sort a magyar irodalom legszebb sorának)...
de azért ő is tudott: l.Szeptemberi áhitat
Vörös hervadás,
Októberi táj



és íme az én októberi tájam, a városomban, képekben, nem én "csináltam", én csak megláttam, elém jöttek a képek, csak le kellett fotózni, 

http://alizfotok.blogspot.hu/2011/10/blog-post.html?spref=fb


néha ugyan meg akartam lesni egy-egy hulló levelet,(a szélcsöndben), egyszer sikerült is, ahogy éppen földet ér, de oldalt észrevettem -szerencsére- egy, a levegőben még perdülve szállót is, és úgy döntöttem, hogy a Radnóti által rég feltett kérdésre:
S halott-e már a perdülő szirom,(itt és most nem fehér tulipán szirma, hanem őszi levél), ha hullni kezd? vagy akkor hal meg, hogyha földet ér?
válaszom az, hogy még akkor se halott!
Nézd az avart, s olvasd hozzá Weöres Sándort, (Harmadik szimfónia) megerősítésül:
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Madárka sír, madárka örül,
néz a hatalmas.
...
Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj-
az üresség öntözi szélét!
Sugarak izzó füzére alatt
meglelheted százszor sirodat,
mégsem lelhetsz soha békét.
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Szél körme kapar a sír körül,
és vallat a fény, a hatalmas.

(2011. november 1.)

Eichmann, Hanna Arendt és... én

EICHMANN, HANNA ARENDT ÉS ÉN
Úgy tologatom ennek a posztnak a megirását, mint ahogy Hanna Arendt is késlekedett önként vállalt tudósitását leadni a New Yorkernek a jerusalemi Eichmann pörről... (és utána se szabadult tőle...)...
nekem 1961-ben, az egyetemi felvételin ez az épp akkor elhúzódóan folyó Eichmann pör volt az akkoriban kötelező politikai ill, sajtótájékozottságot ellenőrző kérdésem... (az irodalmi, Ady után...) nemigen olvastam én újságot, politikai hireket, nem igen foglalkoztam politikával (főleg a művészetek érdekeltek) -felvételi előtti nap elmentem "korrepetálásra" nagyon politikus és agilis évfolyamtársamhoz, Sz Sárihoz (ő jogász lett) átnéztük vele a közelmúlt sajtóját. Persze az elhúzódó Eichmann pör annyira az érdeklődés fókuszában volt már jóideje, hogy arról a korrepetálása nélkül is tudtam, persze "némi" személyes érintettség ürügyén is, fokozottan... hiszen a mi vagonirozásunkhoz (deportálásunkhoz) valószinű sőt biztos köze lehetett Eichmannak ... akit az üvegfülkéjében a tárgyalási közvetitéseken lehet, hogy még hiradóban is láthattam (vagy tévén? bár akkor még nem volt..de ujságképen biztos)... nos , most a Hanna Arendt filmben láthattam egész közelről, egész élesen, gyakran félrehúzott szájjal, méltatlankodó arckifejezésével igen, meg a háritó, nyegle válaszaival...
mert hogy ez a Hanna Arendt film dokumentumfilm, eredeti bevágott felvétekekkel a tárgyalásról, amiről saját kérésre- tudósitást irt a New Yorkernek a már neves filozófus asszony. Akit a filmben (sajnos, de ez nem lehet másképp) - egy szinésznő játszik, nem tudom elég hitelesen-e, vannak hiányérzeteim)
- de a gondolatok, a vivódások a töprengések, amit ő is átélt és amit kivált - hitelesek. Szabadulni nem hagyók. Hogy aztán nagy ellenérzést is váltson ki vele, de legalább remélhetően elgondolkodtasson - ma is... Felkavar... És megijeszt.
Mert hogy nem arról van szó - mit pedig H. A. támadói hittek -, hogy felmentette volna E-t (helyeselte is a pörbeli elitélését.), illetve mintha túl elnézően irt volna róla. Hanem -nem igazán érthették meg! -a"gonosz banalitásáról" irt... ami létezik, van, (ma is lehet!), és akkor nagy bajban vagyunk... mindig. Mert bármikor bármi szörnyűség előfordulhat. Mert H. A. láttatásában E. nem a szörny náci, hanem egy kisszerú hivatalnok, aki - erre is hivatkozott, már a nürnbergi pörökben is erre hivatkoztak a háborús bűnösök, felmentésüket kérve, mondván, hogy parancsra teljesitettek - E is csak azt hajtogatja, itt a moziban hallom, hogy ő csak a kötelességét teljesitette - legjobb tudása szerint, a hivatalnoki esküjét... Annál rosszabb! nem kellene megnézni, hogy kinek és mit teljesitünk?! s minél inkább legjobb tudásunkkal, annál rosszabb, ha rosszat, jól.. (Tolsztoj Ivan Iljics halála c. novellájában a halálakor döbben rá, hogy rosszul élt, nem úgy, ahogy kellett volna, pedig birói hivatását s kötelességeit mindig teljesitette , csak a szeretet hiányzott belőle, s nem nézte meg mi van a zárójel előtt : -(+) az bizony negativvá teszi a zárójelben levő pozitivat... - (akkor inkább kellene semmit se tenni, mint jól a rosszat.) Annak idején igy magyaráztam el a tanitványaimnak (akiket mindig is önálló gondolkodásra igyekeztem nevelni), a novella (és életünk) mondandójának lényegét. Persze E. esete - aminek végén a tömeggyilkosság áll - sokkal súlyosabb... ő gonosz lett, ha banálisan is. De az alapképlet ugyanaz. És annál veszélyesebb a jelenség. Mindenkit figyelmeztethet. És itt a közös pont a (jelképesen is)középső fiú (a középszerű)Ivan Iljicsekkel és bárkivel. A filozófus H. A. arra tanit, hogy gondolkodni kell! mit teszünk, mit teljesitünk. E. gondolattalansága következménye lett Eichmann óriási bűne is.
És itt kapcsolódik be a legkényesebb kérdés . És nem háritható át a saját felelősség! A zsidótanácsok felelőssége is. Mert ők is hozzájárulhattak, akaratlanul is, a beláthatatlan következményű szállitásokhoz, deportálásokhoz a - valószinű, hogy jószándékú (de kellően és következményeiben át nem látható) néminemű együttműködésükkel! .Eichmann egymaga -akármilyen "kiváló hivatalnok" is volt, nem lett volna képes lebonyolitani feladatát, amit viszont túl is teljesitett fékevesztett "kötelességtudatában".....De talán mégse kellett volna Hanna Arendtnek ebben a szituációban (pörben) épp a zsidó(vezető)k felelősségét kiélezni... ez aránytalanságokhoz is vezetett (hiszen E-ról meg elég ironikus könnyedséggel nyilatkozott - persze épp a kisszerűségét kiemelendő), de mindez meg még jobban összekavarhatja az amúgy is nem áttekinthető (mert abszurdnak tűnő és felfoghatatlan)szörnyűségekkel való szembesülést... a közös felelősséget, aránytalanul egybemoshat nem egynemű dolgokat...
nem is tudott szabadulni az egésztől haláláig, a támadások nyomán se, de vivódott maga is... mint érintett is (hiszen az egész feladatot ezért vállalta magára)
én se tudom , ma se, több mint fél évszázada az egyetemi felvételim kérdése után :
mit tudok, az Eichmann pörről, mi a véleményem róla... ,
s azt se, hogy provokáció és tapintatlanság volt-e, hogy épp ezt a kérdést kaptam , vagy - ahogy a legutóbbi időkig bizton hittem -, jószándékú és jóindulatú segiteni akarás (mert gondolhatták, hogy erre a választ biztos tudom, hiszen az életrajzomból kiolvasható volt: hogy 'édesanyámmal 1944-ben, másfél evesen gettóba kényszeritettek majd deportáltak Strasshoffba, Zlabingsba, Theresienstadtba, ahhonan egy év múlva szabadultunk, apám viszont a Bori munkaszolgálatból nem térhetett vissza... a német fasiszták megölték... (hittem még akkor, súlyos volt később, fokozatosan rájönni, megtudni, hogy mint pl Radnóti esetében is... nem is olyan biztos , hogy NÉMETEK (hanem netán MAGYAR keretlegények)voltak a gyilkosai... mint az egyik legnagyobb magyar költőnek is) Ez az a magyar felelősség, és a közös felelősség, amiról még mindig nem igen beszélünk, vagy nem úgy, ahogy kellene. És ehhez még a Hanna Arendt film se járul olyan nagyon hozzá.. Kellene, lehetne már egy szemlélet tisztitó magyar film is a témáról (A Sorstalanságon meg a Napfény izén túl) - ami mindezzel szembe akar, mer és tud nézni!
"Amikor úgy állítják be Eichmannt, mintha szörnyeteg lett volna, ezzel kevésbé veszedelmessé teszik, mint amilyen volt. Ha megölted a szörnyeteget, nyugodtan lefeküdhetsz és alhatsz, hisz szörnyetegből nincs olyan sok. De ha Eichmann normális volt, akkor a helyzet sokkal veszélyesebb."