AZ ANYUKA ALSZIK BENT és TÁRCA 2019 ÁPR 5

 Turi Tímea

Az anyuka alszik bent

Elég nagy szakirodalma van annak, hogy az anyaság hogyan változtat meg. Hogy egész egyszerűen kicseréli azt, aki előtte voltunk. Hirtelen matrjoska babává válik az ember, és kipattan belőle egy másik, nála tökéletesebb matrjoska baba. A kisebb baba önmagában is teljes egész: de az anya már sosem lesz az, aki előtte volt. Éles seb szeli ketté, és büszke lesz erre a sebre. A többes szám első személy lesz a természetes létformája, újra meg kell tanulnia, hogy önmagáról egyes számban tudjon beszélni

Most mégis csak annyit szeretnék elmesélni, hogyan történt, amikor – nem ma, de ma tudom elmesélni – ki kellett venni a kisfiam orrmanduláját. Pedig ennél banálisabb történet nincs is. Egy rutinvizsgálat során derült ki, hogy nem hall rendesen. Dönthettem: vagy feliratkozom a műtéti várólistára, vagy épp volt egy üresedés másnapra. Nem sokat gondolkoztam.

Kaptam egy ismertetőt a tudnivalókról, este az alapján pakoltam be. A férjem kérte, hogy neki is pakoljak, de mondtam, hogy csak egy szülő aludhat a kórházban. Oké, akkor majd ő fog, nézett rám határozottan. Megállt a kezemben a pizsama. De hát én fogok menni, hebegtem, az orvos is azt mondta, az anyuka alszik bent. De miért?, kérdezte. Rájöttem, hogy az összes mondat, amit válaszolni szeretnék, olyan mondat, amit nemigen tudok kimondani. Az ember (nő) harcol az igazságosabb munkamegosztásért, fennen hangoztatja, hogy a szoptatáson kívül minden munka elvégezhető egy férfinak is, de ha arról van szó, hogy ki aludjon bent a gyerekkel a műtéte után a kórházban, csak annyit tud mondani: ez az anya feladata.

Másnap hajnalban hárman metróztunk a kórházba, de végül tényleg csak én maradtam bent. Kicsit tépelődtem még az indulás előtt, vajon kell-e vinni külön pénzt borítékban, de nem láttam magam előtt a mozdulatot, hogy bárkinek betegyem a zsebébe. És egyébként is fizettem legálisan háromezer forintot a kanapéért, amin este alhatok. Egy szétnyitható fotel volt valójában, a gyerek rácsos ágya mellett, megmutatták, a szekrényben hol találom a plédet, amivel betakarózhatok. Kevesen voltak az osztályon, egyedül voltunk a szobában. A nővérek kedvesek voltak, segítőkészek és előzékenyek: saját szülős történeteket meséltek, amikor látták, hogy elgyengülök a műtétből sírva ébredező fiam láttán. A kis baj is nagy baj, ha a gyerekünkről van szó, helyette érezzük nagynak, hogy ő ne érezzen semmit. Másnap, amikor a kontroll után mosolyogva hazaengedtek minket, úgy éreztem, minden jó: szétárad bennem a bizalom.

Egy hétig ettük otthon a pépeset, az előírás szerint, olvastuk a Hetvenhét magyar népmesét. De a lábadozás vége felé, a reggeli ágyazás közben tenyérnyi rózsaszín foltot vettem észre a kisfiam párnáján. Betelefonáltam az osztályra, a biztonság kedvéért. Szinte meglepett, hogy azt mondták, menjünk be. A férjemet sem hívtam fel, amíg nem volt biztos, mi ez. Taxit rendeltem, valami delegáció miatt meg volt bénulva a város, araszoltunk a rakparton, majdnem felrobbantam, miközben a mobilomon bugyuta mesékkel szedáltam a gyerekem. A hétköznapi táskámon kívül nem volt velem semmi, így kellett aláírnom már a kórházban a papírt, hogy bevérzés gyanújával bent tartanak minket megfigyelésen.

Előfordul ilyen a műtét után, vonta meg a vállát az új nővér, amíg odakísért minket az új helyünkre. Most többen voltak az osztályon, fizetni sem lehetett volna a plusz kanapéért, egy másik gyerek és az anyukája mellé tettek be minket. Felhívtam a férjemet, hogy miket hozzon utánunk. A fiam jókedvűen nézte a tévét a rácsos ágyból, látszott, hogy jól van. Amíg a szobatársam kiszaladt az udvarra cigarettázni, a férje a térdén lovagoltatta a gyerekét, és azt gügyögte neki, holnapra csirkehúslevest főz neki. A műtét után aztán ez a kisfiú többször felsírt, mint a többiek: miért nem szólt az anyuka, hogy náthás a gyerek? Miért nem vették észre ők?, kérdezett vissza. Az esti vizit után az ügyeletes ápoló behozott nekünk pár plusz széket a folyosóról, hogy ha azokat összetoljuk, arra ráfekhetünk. Mivel nekem már a második estém volt itt, én mutattam meg a szobatársamnak, hol vannak a szekrényben a pokrócok.

Este, miután leoltották a villanyt a szobákban, az ajtót nyitva kellett hagyni a fényes folyosó felé. A kicsik néha felsírtak, a szobatársam nem mindig vette ki a gyerekét. Úgy bőgsz, mint az apád, morogta. Ezen meglepődtem, de éjfél körül már mindannyian aludtunk. Tegyék vissza, ébredtem erre a két szóra, hirtelen nem is tudtam, hol vagyok. Az órámra néztem, egy óra volt. Tegyék vissza a plédeket, állt az ügyeletes ápoló az ajtóban, az a gyerekeknek van, nem maguknak. Megszégyenülten felkeltem, visszatettem a pokrócot, közben magyarázkodtam, vagy csak akartam? És mit csinált közben a szobatársam? A férfi még dohogott: pedig segítettünk a székekkel, és ez a hála. Nem aludni vannak itt, puffogott, és elment. Betakaróztam a kabátommal. Egyedül voltam, egyes számban. Nyitott szemem a félhomályban: húzzam meg magam? Álljak ki az igazamért? Aludjak vissza? Pedig a pillanatok, amikor a legmélyebben vagyunk egyedül, azok a pillanatok, amik összeköthetnek másokkal. És akkor rájöttem, miért evidens az orvosnak, hogy az anyuka aludjon a gyerek mellett: egész egyszerűen jobban elfér két összetolt vasszéken.

Másnap reggel, amikor a szobatársainkat már elengedték, én nem tudtam, mi miért nem mehetünk még haza. A mobilomon megnéztünk egy magyar népmesét. A legkisebb fiú mindig útnak indul, de senki sem szól az otthon maradt szülőkről. Nem tudtam, mire várunk, remegtem a tehetetlenségtől. Ebédre gyümölcsleves levét és híg spenótot hoztak a kisfiamnak, nekem semmit, nem mintha tudtam volna enni. Délután érkezett meg a főorvos pár orvostanhallgatóval: hosszú percekig tanácskoztak rólunk, nekünk háttal, mint a filmeken. Végül elmehettünk. Ahogy kézen fogva kiléptünk az utcára, világított a téli égbolt, mélyeket lélegeztem, és éreztem, hogy nagyszerű dolgok várnak rám: este, amíg a férjem vigyáz a fiunkra, elmegyek vásárolni, és hosszan fogok válogatni a krémtúrók és májkrémek között; és szinte megrészegültem a szabadság gondolatától, hogy bármelyiket választhatom.