rászoktam, hogy megiszom naponta, ebéd után egy félkávét (abból tán nem lehet baj), közel hozzánk, a régi Stühmer (vagy Cado?) saroknál (édességbolt) (ahol állitólag gyerekkoromban mindig nyaggattam anyukámat, hogy ezt vegye , azt vegye... az ottani eladónő (Szatinszkyné) későbbi visszamondása szerint - de rég volt az is!)....azért is szeretek idejárni, mert van nekik Szegedi műsoruk is, meg napilapjuk (a Délvilág ) (meg Blikk is) amik ugyebár nem a legnivósabb lapok, de azért jó beléjük nézni (ha nincs más).... kávé után. Vasárnap meg , sőt szombaton is - a könyvtár is zárva. Már megittam a kávém, épp a lapokért megyek a polchoz, amikor hallom a közeli asztaltól egy kislány kicsit aggodalmas hangját: "Most mindenki rám vár?!"--- fagylatot eszeget , a szülei (a "mindenki") meg már semmit, csak ülnek körülötte, őt nézik, mosolyogva- jaj, csak nehogy elsiesse a fagyizást, olyan hideg van, azt még lassan is veszélyes lehet enni. Meg hát miért is kéne sietni... én se fogyasztok már semmit, mégis maradok még, olvasgatni kicsit. De mennyire figyelmes ez a gyerek! és tapintatos. Más, a felnőttek zöme tán észre se venné, hogy megvárat másokat... A gyerekek (legalábbis ez a kislány)úgy látszik még tud figyelni másokra is. De sok felnőtt nem! vagy mire felnövünk leszokunk róla? vagy gyereke-embere válogatja.....(annak idején , bár kisebb gyerekként, mint ez a kislány, én nem lehettem túl tapintatos viselkedésű...ugyanezen a helyen, ahogy fentebb irtam is...de az is lehet, hogy kevesebb kivánságom volt teljesithető. Pl. az se , hogy az anyukám mellett az apukámat IS nyaggathattam volna....)
aliz2. ::
2011. máj. 8. 0:23 :: 10
komment
Kategóriák: naplószerűség ::
Címkék: epizod
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése