üresség és csönd

sokat hallgatok

ezt onnan vettem észre, hogy mikor mégis megszólalok, alig jön ki hang belőlem, először, csak valami nyiszorgásféle, s aztán is erőltetnem kell, hogy normalizálódjék

még gimista koromban egy vakációs nyaralásomon  - Vásárhelyen olvastam nagynénéméknél, - ahol rengeteg régi könyv volt - Eötvöstől a Karthauzit...(A falu jegyzőjét már túlerőltethettem magamon, kötelezőként  Violával és Nyúzó Bélával együtt, olykor magam is kissé nyúzva érezve,. de a könyv a némaságot fogadó szerzetesről témája miatt vonzhatott... (miközben, azt hiszem, akkoriban , inkább többet beszéltem a kelleténél)

volt úgy is, jóval , évtizedekkel, később, hogy a csönd zavart, hogy rögtön ha hazaértem, be kellett kapcsolni a tévét (most nem tehetem már csak azért se, mert rossz, de nem is hiányzik a harsány ricsaja), ha meg nem akarok csöndet, mégse, bekapcsolom a rádiót, Bartókra  van állítva, ott mindig szép zene van és értelmes jó  szó (többnyire -a hírekre nem figyelek oda inkább )

nem, nem a némaság zavar , hanem a megtörése, a megszólalás. Nem a  csend, hanem a zaj, és egyre jobban, mások zaja. a harsány, durva szavak. hogy hallom azt is, ami egyáltalán nem rám tartozik , és nem is érdekelne, de nem tudom becsukni a fülem előle. Zavar a hegesztő hangja alattam. A dobogás, kiabálás fölöttem. Az utcáról felszűrődő fecsegés, pletykálás.Az étterem zsibongása, a tányércsörömpölés. A káromkodások úton-útfélen.

ha csend van, fel se tűnik. pedig igen, volt idő, amikor nem bírtam a csöndet,  Akkoriban tömegben, forgatagban éreztem jól magam, nagyvárosban - most inkább a természetben. és kerülöm a tömeget, mindenhol.

a csend és az üresség megnyugtat.... nem igazán üres. épp elég ami bennem ennyi idő alatt összezsúfolódott, kitölti az

nem, nem a némaság zavar, hanem a megtörése. a megszólalás.