"Annyit tudhatunk hogy a település neve sőt jelentett az alemánban.Történelem előtti időkben, a só miatt gyűlt össze a névtelen folyónál városkányi ember. Sóforrásaik a mai napig buzgón felbugyognak"
s már az első fejezetben említi a sóvirágokat, . amivel - személyes emlékeket idézve- megragadott -
nizzai emlékeket idézett ,1964-ből, amikor is először láttam tengert, pontosabban először fürödtem tengerben (mert az Északit Lengyelországban látni láttam... Gdansknál,1963-ban, már, 20 évesen, de abban nem fürödtem - (nem is kívántam volna , hideg volt és szürke, látványa is borzongató)
A Földközi tengerben, az azur parton, a Cote d' Azuron igen....igen, belefeledkezve, otthonosan, otthonabban mint a szárazföldön, remek érzés volt , szó szerint földön túli, forogni a kékségben és gyönyörködni, kék tenger alattam , kék ég fölöttem, csak a karom barna csillogása választotta szét ezt a kétfajta kékséget ami tulajdonképpen egy volt, s én szinte a része, de legalább is részesülője...
aztán kijőve a könnyűvé hányó azúr habokból s leheveredve a partra, egyszer csak a száradó bőrömön fehér mintázatok jelentek meg.... a só kivirágzott a lebarnult bőrömön fehér erezeteivel
de minduntalan vissza lehetett menni lemosni azt a tenger sós vizében, a sóvirágok csak akkor csapódtak ki,mikor már a nap újra felszárította, kipárolta.....
azok a sóvirágok... hm
azóta elhervadtak (a bőröm is)
de az emlékek nem ...
lám egy szó egy könyvben életre keltette... kivirágoztatta újra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése