ma
rendkívüli beutazást tettem Szegedre, csak pár s délutáni órára,
de érzem - a lábamban. Hiába, csak nem vagyok már 20 éves
(3x 20-nál is több) (sőt, a lányom is immár 3-mal több), ő
reggel ment be, a fél 10-essel, kis portréfilmet csináltak
róla-vele -mint Sofi-ösztöndíjasról - a TIK-ben - ezt
jelölte meg "munkahelyül" (bár
választhatta volna
a szerkesztőséget is, vagy magát az egyetemet), holnap meg
studióbeszélgetnek - valami Szemmeszter című
műsor ez , a városi tévében, de a Hálózat is
átveszi.., ha szerencsém van, látom, ha nem, nem... mióta olyan
talmiak lettek a tévé meg egyéb "információs" műsorok
- elvesztettem az érdeklődésemet, meg fontosnak se tartom, még
lányom esetében se, azt hiszem ő se, sőt...
nade
miután kigördült a busz Szegedre, vele, utána találtam a
postafiókunkban egy neki címzett levelet a Tiszatájból,
ami kiderült egy elkeveredett kézirat ill. korrektúra volt,
hasonló témájú, mint amit ő még csak holnap fog
postára adni, aztán meg kiderült lányom telefonjáról
már az egyetemről, hogy megkapta a kommunikáció szakdolgozathoz,
a keddi államvizsgához az opponensi kérdéseket, a szakdoli
viszont itthon, szakkönyvtár meg Szegeden - szóval, irány
Szeged: boritékkal, szakdolgozattal. A 1/2 1-es Expresszel mentem,
1-kor már Új-Szegeden voltam, ott leszálltam, hogy kikerüljem a
szegedi körutak dugulásait, trolival mentem a Széchenyi térig,
onnan gyalog a Dugonics térre, ahol meg volt beszélve, hogy
találkozunk; 1/4 2-kor már ott voltam, cakkompakk! Lányom
könyvekkel felpakolva, vőlegénye és "barátok" közt.
Egyik - a költő - meg is kérdezte,
hogy vagyok (sztereotipkérdés
időseknek, de kétszer is megkérdezte, így csak elmondtam, hogy a
cipőm diszének belső csiptetője kikezdte a lábam,
a másik -szinházi ember- szaktanácsot adott: vegyek
titokzoknit, pár fillér... (a
cipő is annyi volt. Majd még meggondolom. Én meg
emlitettem, hogy a mai
Délmagyarban Hollósi jegyzetben búcsúztatja
a direktorukat -
elég figyelemereméltóan, érdemes elolvasni, én a lapban -amit
fokozódó bulvárosodása miatt egyre kevésbé olvasok - csak
ezt olvastam el ma pl. Kölcsönösen megfogadtuk egymás
tanácsait, s lányommal elviharzottunk (már amennyire én még
tudok viharzani) a jegyirodába, ahol már félre volt téve
az Euklidesi
nőkre 2
jegyünk. Potom 6000 Ft-ért meg is kaptuk, egy később erősen
pirosra manikűrözött körmével elmélyülten orrát piszkáló
hölgy(?)től. (jó, hogy nem előtte, bár ki tudja..., lehet, hogy
akkor is.) Visszafelé már kértem, hogy villamossal menjünk,
valami ebédlőbe, mert az ebédem elmaradt. A Postánál
lévő villamos megállójában odajön egyenesen hozzám valaki, (én
tudtam ám, ki!), hogy tudom-e
honnan indul Tápéra villamos, én
nem tudom, mondom, azt
viszont tudom, hogy te ki vagy , s
talán Ilia tanár úrat kellene megkérdezni, ő tápéi.
Miután tisztáztuk kilétünket, egy egyetemre jártunk együtt, ő
fölöttem egy évvel, de nem is onnan ismerős, hanem egy
vásárhelyi, megyei, középiskolai szavalóversenyen
a 3. helyével, bizony megelőzött... mondja, ők
gyakran szoktak találkozni az egyetemi csoporttársakkal, s milyen
jó is az - mi
csak 40 évben egyszer- mondom, de
majd szorgalmazom,
remélem megtalálta a tápéi villamost, örült, hogy
megismertem. Ebéd közben lyányom felolvasta a dolgozatáról
a szakvéleményt, nem mondom, jóval jobb volt , igazán, mint
az ebéd! aztán még elsétáltunk az egyetemre, nézte, hátha
megjött a másik szakdolgozatához is a vélemény, mert hogy neki
kettő is van. (sőt az irodalomelméleti záró dolgozattal tkp,
3db, de azon már túl van mondott "csillagos ötössel")
S közben úton-útfélen ismerősei (mind udvariasan
és nekem is köszönnek!, egy csoporttárssal leállnak közös
ügyeket megvitatni, és meg leülök az öreg egyetem és a fiatal
TIK (a múlt és a jövő) közötti parkban egy padra, lábamat
is kicsit megpihentetve rajta, s mindjárt jól érzem magam:
előttem a friss zöld pázsit, a most kedvesen
simogató nap, és csak arra gondolok, amire Karinthy
Frigyes az
Előszóban: Hogy
itt vagyok már és még itt vagyok , s tanúskodom a napról,
hogy ragyog.
lányom
csak beszél-beszél, azt hittem már felment a TIK-be, a könyvek
közé - de nem, most jön ide, köszön, mint mindig, köszöni, hogy
behoztam a cuccokat, mondom, semmiség, ezt minden anya megcsinálná,
nincs más dolgunk, illetve az a dolgunk, hogy segítsünk, ha
tudunk...
visszafelé
megvettem a titokzoknit (nem is lett olyan nagyon "titok" -
de jó puha, és legalább nem piszkálta tovább a cipő kellék a
lábfejemet. Az első beálló buszra felültem, ez nem Express volt,
sőt, Szegeden vagy egy fél órát vacakolt a dugóban! De egy óra
alatt így is hazaértem. Volt kis légkondi, meg rövid szórakoztató
gyerekműsor; Deszknél felszállt az anyjával egy kislány, nem
volt ugyan ülőhely, de ő egyből bebújt két szék alá, s be nem
állt a fülig érő szája: "Középsős
vagyok. Szeretek oviba járni. Az óvónénit is szeretem. Mindenkit
szeretek. Anya, még téged is."
- bök
az anyja felé. Aztán kibújik, mert leszállásra készülődnek,
ő, szabadon, viháncolva, az anyja, ki egy nagyon vékony,
megtört fiatalasszony, kezében egy csomó táska , közte a gyerek
hátizsákja is: "Mindent
anyának kell cipelni!'" - mondja
a gyerek magától, mintegy magyarázatul. (Ez még semmi,
mondja az anya, pénteken ennél több a cucc) Dehát igen, nincs
mese: mindent
anyának kell cipelni. Igen,
az anyáknak ez a dolga... Aztán meg majd a gyerekek cipelnek,
az ő gyereküknek...
aliz2. ::
2008. máj. 29. 17:21 :: még
nincsenek kommentek ::
Címkék: , lanyom, SZEGED, utazas, vers
M
