vissza

vissza-

soha nem éltem

vissza

azzal, hogy

fiatal voltam

öregek közt

most se hogy

öreg - ifjak közt

se azzal hogy tanár

diákok közt

se hogy örökdiák

a kioktatók közt

se azzal hogy

okos a buták közt

hogy tisztahallású

a botfülűek közt

hogy sasszemű

vakok közt

hogy érzőszívű

érzéktelenek közt

hogy ékesszóló

dadogók közt

hogy tudó

a tudatlanok közt

semmiféle előjoggal

dölyffel nem éltem

szerettem volna

tudóvá tenni

a tudatlant

ékesszólóvá

a dadogót

érzőszívűvé

az érzéketlent

látóvá

a vakot

hallóvá a

botfülűt

okossá

a butát

s végül én lettem

buta süket vak

fásult dadogó

tudatlan

akivel

visszaélnek

mások

csúszós, havas úton anyámra gondolok

anyám szerette a nyarakat

szerette a teleket

szerette az embereket

pedig csúsztatta havas út

kiszárította tűző nap

s gyilkosok közt is élt és halt

én nem ilyen vagyok

de én is meghalok

2016. január 21

(UTÓ)MACSKAJÁTÉK(OK)

"Mert mi voltunk- vagyunk a szép Szkalla lányok"

Lányom makacs ötlete volt, hogy nézzük meg az Örkény színházban az újfajta, remekhírű Macskajátékot. Először még karácsony másnapjára tervezte ezt a programot, csak akkor lemaradt. Így aztán a születésnapomon újból előkerült. S mondhatom, pont jókor. Mert láttam én ezt a darabot, nem is egyszer; a Sulyok-Bulla félét tévén, Szegeden a remek Hegedűs Ágnes Orbénnéjával, "élőben", és emlékezetes maradt a Makk féle filmfeldolgozás is...

De most, a 69. évfordulón valami egész más történt. Mert a színpadon a hozzám hasonló korú öregasszonyok, mind, rólam, nekem szóltak. (ha magukról is)(bár a 3. személyű előadásmód ezt a behelyettesíthetőséget megkönnyítette!)

Még előadás előtt megkérdeztem lányomat, (ő is ismerte már a darabot),hogy szerinte én melyik szereplőre hasonlítok leginkább. Egyből Gizát emlitette. Egyet is értettem. Viszont már a szünetben azon tanakodtunk, hogy tulajdonképpen mindhárom út zsákutca. Hogy az öregedés abba torkollik. Hogy nincs is megoldás rá. ("ellene")...De aztán, a végére mégis lett, valamiféle... Bár azt meg kell hagyni, a kulcsmondat épp Giza (illetve itt Molnár Piroska) szájából hangzott el.
Közben történt más is: kb 20 perccel a darab elkezdése után megrezgett a mobilom. Persze rögtön kinyomtam, s láttam, a szám nem "idevaló", rá is jöttem, hogy Kanadából hívhatott az unokatestvérem, ahogy Orbánnét a színpadon Németországból Giza... Vissza is hívtam a szünetben, felköszöntött a születésnapomon (otthoni vezetékesen hiába keresett), abban maradtunk, hogy majd hívom...

A 2. részben pedig minden drámaian meglódult, felforrósodott> olyan nagy érzelmek korbácsolódtak fel bennem is, követve a színpadi (főleg belső )történéseket, hogy csak azon kezdtem csodálkozni a hol komikus hol tragikus (néhol abszurd és groteszk vagy épp megrázó) jeleneteket átélve, hogy hogyhogy nem nevetek és/ vagy "sírok",... (az igazán jó darabok fokmérője nálam ez lett, hogy egyszerre sírok és nevetek rajtuk)

Aztán egyszer csak, egész váratlanul megindult két kövér könnycsepp. Molnár Piroska/Giza (aki váratlanul visszatér Magyarországra, testvéréhez, miután őt hiába hívta mindig magához) mondatára: "Mert mi vagyunk a szép Szkalla lányok",

és azt tervezi, hogy visszaköltöznek ifjúságuk elhagyott, gazzal benőtt színhelyére is, Létára. (mint valaha Csehov 3 nővére Moszkvába...Oda ők is csak sóvárogtak.) S a fénykép, ami fiatalon ábrázolta őket, szépeknek és vidámaknak - hiába nincs meg, hiába vitáznak rajta... ki elé is szaladnak ekkora örömmel...

"Mi vagyunk a szép Szkalla lányok"
mondja Molnár Piroska-Giza - Pogány Judit-Orbánné mellett ülve - öregen és egyáltalán nem "szép"en. (és egyáltalán nem azt mondja, hogy ők voltak... a szép Szkalla lányok, hanem most is azok...) És ekkor kezdtem el bőgni... szemben velük a nézőtéren...

Mert: ami (egyszer) volt, az VAN! Nem múlhat el! És az is mindegy, kinek, minek örültek ifjan, azon a bizonyos fotón. Az öröm a lényeg. Ami kell, hogy megmaradjon. Ha másképp nem, akkor úgy, hogy kívülről látjuk(láttatjuk) magunkat, 3. személyben mondva el szomorú történetünket, ami már ettől nem is olyan szomorú, sőt jót lehet neveti rajta (rajtunk!), mint a darab végén elmondott-elmesélt (és nem lejátszott)macskajátékokon...

Igen, ez a lehetséges "megoldás". A van és az öröm. Az életöröm. Mert az élet öröm. Akkor is, ha az életünk bukdácsolásokkal, tévedésekkel van tele. És megcsalatásokkal. Ha elveszítjük a fiatalságunkat, "szépségünket". Ha magányosak vagyunk... de nem! 3 asszony ül előttünk a színpadon, a maguk sorsával (a 3. a szerény albérlő: "egérke" - Kerekes Éva) és dőlnek a nevetéstől... Mert nevetni csak együtt lehet! magunkon is! Egyedül nevetni se, örülni se... (Sírni lehet egyedül is, sőt)

Mellettem ül a lányom. Neki is tetszik a darab. Bár (még) biztos nem ugyanazért. (a darabban a fiatal generáció is képviselve van, akik elég értetlenek és ridegek, (de főleg Orbánné szemével, értelmezésével látjuk őket is)
nincs teljes megoldás.
De feloldás mégis...:
Nevessünk! akár magunkon is! És örüljünk az életnek. (akármilyen is) Annak, ami VAN! A jelennek (amibe bőven belefér a múlt is)... és (némi) jövő...

merthogy mi vagyunk a Szkalla lányok lányai... erre (is) utó
lag döbbentem rá, mikor már másnap skypeon beszéltünk kanadai unokanővéremmel. mert mi vagyunk a Löwinger lányok

lányai...
mellettem meg a lányom, az egyik Lőwinger lány unokája...,
aki képes még arra is, hogy megnevettessen ...
most nem is kérdezte meg, mint mindig, hogy milyen 69 évesnek lenni, 70-be lépni
de én már tudom a választ:

nem jó megöregedni
nem megöregedni
még rosszabb

örüljünk hát!

GAUDEAMUS IGITUR!
(2012. JANUÁR)

ILIA

Kedves szegedi tanárunknak: Ilia Mihálynak, a napokban volt a 80. születésnapja. Sajnos számomra ő volt a másik szemináriumi csoport irigyelt vezetője... de már tanárként egy egyetemi továbbkézésen felejthetetlen előadást tartott az akkor még nemigen felfedezett és feltárt határontúli kortárs  magyar irodalomról A mottója nagyon belém ragadt"teher alatt nő a pálma".... Az idő  igazolta... Aztán -szerencsére- lányomat  tanitotta az egyetem doktori iskolájában,, és figyelemmel kisérte/kiséri a munkásságát...  ma is! egyébként is a figyelme legjellemzőbb tulajdonsága. Ritka pedig milyen fontos tulajdonság.... Isten éltesse! A 80 évest... Bár nekem mindig úgy jeleik meg ahogy áthalad fiatalon, frissen még 30 évesen  se- az egyetemi folyosón... most meg még fiatalabb:. csecsemőként idéződött meg, egy régi Délmagyar számból idézetten....anyja kezében... egy 80 év előtti újságcikkben..

találkozás egy öregasszonnyal

ülök Szegeden, a Boldogasszony sugárúton, a valamikori Április 4 útján, a 4. szám előtti padon, szemben egykori egyetemi lakóhelyemmel, az egykori Irinyi kollégiummal, ami már rég nem kollégium, de ott ebédeltem a pincehelyiségében, az egykori menzánkon, s most pihenek, napozok, a friss ,  koratavaszi fényben, élvezem a végre jó időt. Közben arra gondolok, nézve a kaput, balra előttem, hogy mi lenne, ha valami scfis időjáték folytán kilépne azon a kapun egykori magam - mondjuk 20 évesen, - majd félszázad távolából,... és meglátna itt a padon

engem; egy öregasszonyt. Vajon mit gondolna róla? egyáltalán észrevenné-e? vagy elrohanna mellette(m)? És mi lenne, ha én megszólítanám, és elmondanám neki, hogy én ő vagyok. Csak 50 évvel később. Ilyen lesz ő. - mondanám. Biztosan hitetlenkedne, vagy kétségbeesne vagy tiltakozna, esetleg megsajnálna. (engem, őt - mindkettőnket)... de el se tudom képzelni, hiszen 20 évesen olyan pesszimista voltam és dekadens is talán, meg lázadó - és féltem - nem is az öregségtől -, inkább a haláltól, meg persze az élettől is! Ugyanakkor tele voltam életféltéssel és életvággyal. (tele vágyakkal zokogott az én lelkem is...) el se tudom képzelni, mit szólna most hozzám, öregasszonnyá lett magamagához.(talán kiméletből nem is árulnám el neki, nem ijesztenék rá, vagy elütném azzal - ha már mégis megtörtént volna - hogy hiszen csak vicceltem... Nem is tudom elképzelni ezt a fordított találkozást -Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel c. irásának pandantjaként ezt aTalálkozást egy öregasszonnyal... fogalmam sincs , hogy zajlhatna le, sajnálat? megrettenés? öröm? együttérzés? lenne a fiatal lány reakciója? Vagy csak döbbenet, szólni se tudna, látni se...

A szemem közben már rég csukva tartom, s már nem a régi kapun, el is bóbiskolok a napon, én, az öregasszony, már nem is látom magam előtt én se 20 éves változatom. Csak kiüresedve ülök a padon, a koratavaszi, langymeleg napsütésben, valami időtlenségben lebegve, és akkor hirtelen egy hideg érintést érzek a jobb kézfejemen, kinyitom a szemem, egy fiatal nő hajol le hozzám e szavakkal:

"Tessék mondani, jól tetszik lenni?"

láttam boldog tanárokat is

A csoportkép 1976-ban készült. Debrecenben. "Debrecenbe kellett mennünk" - (nem pulykakakast venni), hanem országos diákszínjátszó napokon részt venni - a diákjaimmal - (abban az évben szereztem meg a "működési engedélyem", illetve kaptam bizonyítványt arról, hogy színjátszócsoportvezetőként, illetve (B kategóriás) rendezőként "működhetek" - a Népművelési Intézet által szervezett 2 éves képzés , tanfolyamok és vizsgák után. (de már korábban is volt az iskolában irodalmi- illetve diákszinpadom...) Nagyon szerettem "csinálni" (valaha "igazi" rendező szerettem volna lenni - csak hagytam magam lebeszélni, később sajnos a diákszinpadvezetésről is - külső nehézségek miatt -magamat...) pedig de jó volt! nekem is és a gyerekeknek is, sőt a közönség  meg zsűrik visszhangja szerint a nézőinknek, hallgatóinknak is... ezek a képek két nagy albumból kerültek elő, amit a gyerekek vezettek, ugyancsak lelkesen, a képeket többnyire én csináltam, mostanában beszkenneltem néhány fotót és már küldtem is belőle egy régi diák(színpadosomnak (aki azóta szintén s már rég tanár...), a napokban láttam meg az utcán - magas beosztású - régi diákomat. Megígértem, hogy neki is elküldöm, amiken felfedezem. És miközben böngészgettem a régi szinpadosaim (régi) arcát, egyszercsak megtaláltam köztük a magam régi arcát is, köztük, ott fent a magasban, mosolyogva, kicsit talán még diadalittasan is, boldogon, elégedetten, két diákom közt... Hát elmondható,  látván ezt:, hogy "láttam boldog tanárokat is" - legalább is itt a fotón... )s pláne , diákszinpadvezetőként, nem is annyira  "vezetőnek" vagy "tanár"nak hanem inkább egy jó kis alkotóközösség tagjának érezve magát azaz magam... egy bejegyzés az albumból, egykori , idősebb, nagyszerű kolléganőmtől,  s ő, akit igazán csak tisztelni lehetett, ezt irta, nekünk , pár éve már nincs köztünk, de a szavai itt maradtak: "A Diákszinpad műsorai mindig megrázó élményt jelentenek számomra, mert önvizsgálatra késztetnek, a jobbá válás szándékát ébresztik bennem.További sikereket minden tagjának. Erzsi néni"  -

Köszönet... "szép volt... fiúk" ... lányok!

nem euklideszi...

színházba mentünk este, a Szegedi Nemzeti Színházba (bár pesti vendégjátékra) s páholyba, ez a körülmény nem elhanyagolható, így egymás mellett, mindkét részében, s mögöttes tartalmaikkal sem; ugyanis lányom nem akarta elhinni, elfogadni(?), hogy ha páholyba megyünk, akkor nem kell ruhatár... igaz, hogy pár éve voltunk utoljára a nagyszínházban (a kicsiben, - ami moziszerű, egyszerűbb, s jobb előadásokat produkáltak benne -, többször is megfordulunk), gimiben még bérletünk volt, s páholyba, mégis elfelejthette, hogy a páholyban fogasok vannak , s azért hogy rendeltetésszerűen használjuk is... még akkor se nyugodott meg, amikor látta, hogy mások is, sorra felakasztják a páholy fogasára ilyen-olyan kabátjaikat, ernyőiket... talán inkább sőt, többször is visszatért rá ellenérzéssel berzenkedve, hogy ez mégse helyes, mert esztétikailag romboló hatású, hogy néz az ki, hogy a díszes szÍnház falán csak úgy kabátok (különböző göncök(?) lóghatnak...azoknak a fogasoknak csak funkció nélkül kellene ottlenniük... óhatatlanul eszembejutott az a nagyon régi, babakorabeli döbbent mondata, ami a bilijén ülve hangzott el, karácsonykor; mert hogy azt se akarta elfogadni, hogy ünnepnap is ilyen profán (alantas?) foglalatosságot kell s egyáltalán lehet gyakorolni. Hát igen, így van az, mindkét esetben, mikor ütközik a profán és a szakrális... és valami hasonlóról volt szó a színpadon zajló darabban is, aminek meghosszabbítása voltaképp a pompás nézőtér, díszes páholyostul, kabátokkal csúfitva... élet és művészet, rend és szabálytalanság, euklideszi és nemeuklideszi geometria ... és asszonyok,(képként és hús-vér valóságba áttűnve), valamint Rubens, és Gödel... és mögöttük-bennük Esterházy villódzó, szellemes, könnyed és mégis súlyos tartalmú, veretes szövege, riposztjai, ellenpontosan, paradoxonokkal telin, elgondolkodtatón, életről-halálról, művészetről, végesről-végtelenről, értésről-nemértésről (a nemértés értéséről!); ha nem is válaszokat adva kérdéseinkre, hanem válaszainkra újszerű, felrázó kérdéseket... a művészet (Rubens) illetve a tudomány (Gödel) felől nézve. Világok ütköznek. Rubens a képet mintegy többre tartja a világnál. Azt hiszi mindent megfestett. De kiderül- s Gödel vezeti rá- hogy dehogyis, miközben azt hitte, maga a végtelen méltósága - a transzcendencia mégis kimaradt valahogy, s annak felismerése, belátása, hogy végesek vagyunk, korlátokkal körülvéve - bizonytalanságban. (vö. Heisenberg féle határozatlansági tényező - bemutatva, szemléltetve a színpadon; E.P.-ben egy REMEK tanár veszett el) A világ és amit megfestünk nem lehet ugyanaz. Ahogy megidéződik a Magritte-i mondat variációja: "Ez nem egy pipa, nő" ("csak" a képe) - bár függőben marad, hogy a kép több-e, bizonyos szempontból - de akkor sem euklideszi--- mint a bizonytalan , rejtélyes és transzcendens valóság... Ezt már nem tudja megfesteni Rubens sem, mert élete végén, ad absurdum: halálakor jön rá, s hogy félbemaradt az életmű, mégiscsak...a megnemfestett képek képzetével zárul a darab..., amiben viszont bőven van transzcendencia is (Angyallal, Bachuszszal ) s nemeuklideszi, árnyalt, szabályokat, idő- tér kereteket félretoló mély tartalom... a végére már lányom is megnyugodhatott, helyén valók azok a kabátok is a színház falán... nemeuklideszi világunkban különösképp... (na dehát épp itt a kérdés: világunk euklideszi vagy nem euklideszi -is-... ?)

(De mindezt majd még én is "pontosabban" átgondolom - újraolvasom a "dramolett"et - az E.P. könyvből)

Különösen azt a felvetést gondolom tovább, hogy nem lehet "mindent" megfesteni, megalkotni nem lehet teremtést utánozni, mert csupán részei lehetünk annak, aki(ami) teremtett, és igen, mindent nem is érthetünk,de legalább ezt értsük meg!...

És próbáljunk beletörődni.)                                                                       (2008.június 7)

2008. június 7