ez a bejegyzés valószínű kurta lesz, u. i. úgy íródik, hogy az orromon egyensúlyozok egy szárnélküli okullárét, ami még első szemüvegeim egyikének maradványa, azaz kb. 1 dioptriás szemben a mostanában használatos 3,5-sel, amit viszont ma sikerült elvesztenem vagy elhánynom - mindegy, de tény, hogy szabad szemmel homályosan látok, közelre (most azért levettem, hogy néha le is tudjak nézni a- billentyűkre) úgy kezdődött a dolog, ez az u.n. "öregszeműség" vagy távollátás, hogy negyvenegynehányévesen, nemsokkal lányom születése után, egy elenium gyógyszer használati utasítását már teljesen kinyújtott karral tartott távolságból se tudtam elolvasni - ha rövid a karod, toldd meg egy szemüveggel - azóta hordogatom, többnyire az orrom hegyén, mert távolra látok, csak közelre nem; míg tanítottam, a gyerekekkel a szemüveg fölül kinézve tartottam a kontaktust, a felolvasott irodalmi szövegekkel meg , mögött. A nyakbalánc nem vált be. Persze ez se. Hol ráülök, hol rálépek, hol elhagyom - mint most is... Gyakran keresem, pedig a fejem tetején van, olykor még a napszemüveg is - ami nélkül újabban, ilyen sugárzós nyarakon nem tanácsos kilépni. ma napfogyatkozás is volt, persze ilyenkor azért pláne nem nézek a napba. bár én voltam az is, aki valami ilyesmit fabrikált hősi ifjúsága idején; ...de most hiába fúj a szél, hiába, nem hallom galád, ördögi szavait - a föld éled belenézek a napba, s nem bánom azt se ha fénye megvakit most bizony bánom, bánnám... ezt a szemromlást is. Füst Milánnal siratom szerveim romlását, ó szemeim..... miért veszitik el szerveink a rugalmasságukat, olyan hamar, mikor a lélek úgyanúgy szárnyalna, mint mikor a test járt talán előbb.
aliz2. :: 2008. aug. 1. 23:12 :: 4 komment :: Címkék: blogíras, egeszseg
