„és most már azt sem bánom, hogy nincsen semmi úgy, ahogy elképzeltem”

(30Y)

 

Emlékszem, talán még egyetemista lehettem, amikor láttam egy interjút a tévében a legendás szerkesztővel, Réz Pállal. Akkor ő már nagy idők nagy öregje volt, egyszemélyes intézmény, aki személyes legendáját épphogy intézményeken (a Szépirodalmi Kiadón és a Holmi folyóiraton) keresztül tudta megvalósítani, és leginkább: idővel. Belém égett az a pár perc, amikor a riporter arról faggatta, milyen volt az ötvenes években élni, és nagyon várt valami dehonesztáló választ, de Réz Pál feszengett, próbált kitérni. Aztán csak kibökte: most mit mondjon? Akkor volt fiatal, neki azért az mégiscsak egy szép időszak volt.

Hölgyeim és uraim, van egy jó és egy rossz hírem, és mindkettő ugyanaz. Mi, aktív felnőttek most vagyunk (még ha egyre kevésbé is) fiatalok. Nincsenek másik évtizedeink máskor élni, és vagyunk, akik nem szeretnénk máshol. Nem várhatunk többé karba tett kézzel, hogy az általunk ideálisnak elképzelt körülmények között dolgozzunk, tehát a nem ideális körülmények között kell dolgoznunk tovább. De a korlátaink mellett a lehetőségeinket is érdemes felmérnünk.

Ideje szembenéznünk azzal, hogy a szekértáborlogika a múlté. A társadalmat kettéválasztó határvonal immár nem a bal- és a jobboldal, hanem a fent és a lent között húzódik, és van egy szürke sáv: az egyre szűkülő középosztály se túl jól, se túl rosszul élő tagjai.

Jobb- és baloldali megosztottságról beszélni azt feltételezi, mintha egy libikóka két oldala között kellene egyensúlyt teremtenünk. De ez a libikóka immár kiegyensúlyozhatatlan, mert a baloldal hatalmi és társadalombefolyásoló szempontból súlytalanná vált. A Gyalog galopp levágott kezű lovagjaként rohan legyőzője után, hogy egyezzenek ki egy döntetlenben.

A fent és a lent között azonban még ennyi párbeszéd sincsen. A társadalmi mobilitás csatornái drámai módon beszűkültek, az oktatás egyre kevésbé tudja ezt a mobilitási dobbantót megadni a fiatalok számára. A továbbtanulási kedvet erősen megnehezíti, ha minél hamarabb kell otthon beszállni a rezsibe, a lakhatási válság miatt pedig családi örökség vagy lottónyeremény nélkül egyre kevesebb reménye van egy pályakezdő fiatalnak egyáltalán saját lakáshoz jutni. A diplomás munkák már egyre kevésbé tudnak a mobilitás eszközévé válni, a tanulás egyre kevésbé ad kitörési lehetőséget, és egyre inkább lesz kiváltság.

Az ellenzéki szerepek kiüresedtek. A közös ügyeket felcsillantató tüntetések egy idő után kifulladnak, a petíciók immár csak a saját közösségeket mozgósítják, a kommunikáció a különböző társadalmi csoportok között minimális. Az ellenzéki alapállásból nem születnek új közös értékek. Pedig nem árt emlékezetünkbe idézni azt, amire a kiváló holland regény, a Levél a királynak figyelmeztet: „azért, mert a gonosz ellen harcoltok, még nem vagytok mindjárt jók”.

Még egy évvel ezelőtt is amellett érveltem az Élet és Irodalom hasábjain, hogy a szabadpiaci környezet tud többek között az irodalom mint rendszer szabadságának záloga is lenni, és így gondolom ezt ma is, amikor egy államilag támogatott szervezet szinte kizárólagos tulajdonosi befolyást szerzett a legnagyobb könyvterjesztő hálózat fölött. (Ironikus, hogy ez a szervezet épp a mobilitás reményével kecsegtet, miközben egy párhuzamos valóságot épít.) Én magam a második legnagyobb könyves cég, a családi tulajdonban lévő Líra kiadói csoportjába tartozó Magvető munkavállalójaként dolgozom, de a könyves szakma részeként nem tudok nem szolidáris lenni a Libri könyvesboltjaiban és kiadóiban dolgozó számtalan nagyszerű szakemberrel és szerzővel, és drukkolni nekik. Ebben az írásban viszont kultúrpolitikai esélylatolgatások helyett azt szeretném megvizsgálni, hogy miféle viselkedési mintázatokat lehet kialakítani ebben a megváltozott kulturális szcénában, amely természetesen nem elválasztható attól a társadalmi közegtől, amely szintén drámai kihívásokkal küzd. Nem véletlenül idézik egyre inkább mémektől kezdve publicisztikákig a Megáll az idő emblematikussá vált mondatát („Hát akkor itt fogunk élni”). Engem ebben az írásban az érdekel: hogyan.

Ezt az országot ugyanis a jóindulat tartja össze. Optimistábban fogalmazva: a jóindulat összetartja. A tüntetési kedvek felhorgadnak, majd ellankadnak, a nyilatkozatok pedig nem tudnak immár közös valóságot képezni, hiszen a kimondott szó súlytalanná vált: ma már bármit lehet mondani, csak semminek nincsen súlya, és nem az a kérdés, ki lehet-e mondani dolgokat, hanem hogy hány emberhez képes eljutni. De a közalkalmazotti viszonyban maradó szociális munkások, a státusztörvény érvénybe lépése után is tanító-nevelő pedagógusok, a kimerült ügyeleti rendben helytálló egészségügyi dolgozók munkáján keresztül nem maga az állam, hanem a rendszer ellenében is működő jóindulat az, ami a társadalom egyre sérülékenyebb szövetét összetartja. Tudnunk kell, hogy ezek az erőn felüli munkák nem elvárhatók senkitől, és érthető, ha valaki személyes okokból elhagyja ezeknek a pályáknak valamelyikét. De épp azért, mert egyre kevésbé elvárható, hogy valaki maradjon, kell tudatosítanunk a hálát azok felé, akik mégis kitartanak.

A függetlenség keretfeltételei a társadalom általam belátott mezőiben (oktatás, egészségügy, hírközlés, kultúra stb.) drámai módon lecsökkentek. Intézmények szűntek meg, fogyott el körülöttük a levegő, jobb esetben átalakultak, esetleg érdemi versenytárs nélkül maradtak, amely reflektálatlanná tette a saját működésüket. A függetlenség hiánya frusztráló lehet: mert a függetlenség azt jelenti, hogy másoktól, a rajtam kívülálló erőktől hogyan tudok független lenni. És nem igaz, hogy nem fogunk kompromisszumokat kötni, ha már nem kötöttünk eddig is, de meg kell tanulnunk mások lelkiismeretének számonkérése helyett a saját lelkiismeretünk felett őrködni. Nem másokat kell kérdőre vonnunk, hanem saját magunkkal őszintének lennünk. Ugyanis van egy másik kérdés is, ez pedig az, hogy menyire vagyok autonóm. Hogy döntéseimben mennyire engedem mások valós vagy vélt elvárásait figyelembe venni (például félek-e annyira a cenzúrától, hogy biztos, ami biztos, inkább öncenzúrát alkalmazok). Hogy az elveszett lehetőségeim fölötti kétségbeesés nem bénítja-e le, hogy a maradék lehetőségeimmel valóban élni tudjak.

Az elmúlt években nemcsak a forint, hanem a vélemény is elinflálódott. Mindenkinek lehet, mindenkinek meg is van, és ne legyen kétségünk, mindannyian el is fogják mondani. De épp ezért egyre nehezebb rájuk figyelni. (Nota bene: mikor hallottuk legutóbb a kilencvenes évek közkedvelt mondatát: „no komment”?) A történelem viszont sohasem ismétli önmagát, hanem variálja: nem diktatúrában élünk, hanem hibrid rezsimben, és nem cenzúra van körülöttünk (vagy nem úgy, ahogy az eddig működött), hanem információs túltermelés. Ezért a túltermelésért pedig nem csak a hatalom a felelős; emlékezzünk Esterházy Péter csodás mondatára: „ne csácsogj, növeled a káoszt”. Csácsogtunk, növeltük. És ideje gyanakodnunk, hogy azért nem voltak jó válaszaink, mert lehet, hogy a kérdések voltak rosszak. Nem az a jó kérdés, hogy hogyan hívják Magyarország miniszterelnökét, vagy hogy hogyan lehet választást nyerni, esetleg hogy ki milyen díjat fogad el. A jó kérdések lehet, hogy ezek lennének: hogyan lehet megteremteni és fenntartani a társadalomban a szolidaritást? Hogyan fogok információt szerezni arról, hogyan élnek az enyémtől eltérő társadalmi csoportok?

Véleményalapú kasztok helyett értékalapú közösségeket kellene teremtenünk. Ha feszélyez minket a nemzeti együttműködés rendszere, vigyázzunk, hogy ne csináljunk mi magunk körül kisebb nereket. Képesek vagyunk a miénktől eltérő vélemények meghallgatására, vagy büszkén listázzuk azokat a honfitársainkat, akikkel nem állunk szóba? Az ellenállás pózának biztonságos árnyékában meg tudjuk-e őrizni az önreflexiós képességünket? Az ellenzékiség ugyanis nem mentség semmire.

Nem véletlenül lett az elmúlt években a diáktüntetések emblematikus dala a Mi vagyunk a Grund. A Pál utcai fiúk története nagyon sokat tud a valódi hazafiság hősiességéről, de ne felejtsük el, bár a grundot valóban megnyerték Bokáék, csak hát azután mire mentek vele. Van azonban egy másik, nem olyan látványos, de hasznos hozzáállás a helyhez, ahol élünk, az LGT daláé: „Miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel”. Nem biztos, hogy harcolnunk kell a helyért, ahol élünk. Lehet, hogy már eleve a miénk. Az idő nekünk dolgozik, csak meg kell tanulnunk együtt élni vele.

                SOKAT-ÉS    TISZTÁNLÁTÓ ÍRÁS: GRATULÁLOK: REMÉLEM HATNI FOG!