Viszont pakolásnál, költözésnél, eltervezett, majd megtorpanó szanálásoknál, amikor a kezembe kerültek a régi naplóim, még én magam sem bizonyultam, a legkevésbé sem, megértő utókornak. Úgy éreztem magam, mintha egy másnak címzett szerelmeslevelet kaptam volna el félúton. Abból a sznob, idegesítő nyavalygásból, amit leírva láttam, semmi sem emlékeztetett magamra – vagy éppen az volt a baj, hogy túlságosan is felismerhető voltam, túlságosan egyértelmű volt, hogy a világ szemében teljesen máshogy működtem, mint ahogy én azt belülről elképzeltem?
Az ember igazából sose tudja, mit kezdjen a múltjával. Dobja ki, hogy legyen hely a jövőnek? Tartson meg emlékbe belőle egy doboznyit? Mit tegyen bele? Ajándékozza el? De hát másnak is megvan a maga csomagja.
Mégis, mégis: mi értelme volt az életet megkettőzni, miért nem alakítottam azt az egyet?
Szerkesztő vagyok, kéziratokat olvasok. Minél többet olvasok, annál jobban érzem, mennyi mindent nem olvasok el. Minél több könyvvel dolgozom, annál többet ismerek meg, amire nem jut már időm. Minél több beérkező kéziratot véleményezek, annál több restancia okoz lelkiismeret-furdalást. A beérkező kéziratok nagy része ráadásul nem is kézirat. Akik küldeményeket címeznek nekem, azt játsszák, hogy a kéziratról várnak véleményt, én pedig azt játszom, hogy a kéziratról mondok ítéletet, pedig az esetek többségében mindketten tudjuk: ez nem kézirat, hanem a lelkük. Mintha önként és dalolva nyújtanák át nekem a másnak címzett szerelmeslevelüket, és még büszkék is lennének rá, hogy lötyög a naplón a lakat, nyissam csak ki.
Jobban ismerem őket, mint gondolnák, hiszen én is épp ilyen vagyok.
Ehhez képest utálnak és haragszanak rám – érthető –, miután elutasítom őket. Napi rutinom lett szakítóleveleket írni olyanoknak, akikkel sohasem jártam.
Van ez a kortárs elképzelése a jövő könyvtáráról. Egy skót képzőművész találta ki, ültetett egy erdőt, és minden évben egy nagy íróval írat egy könyvet. Olyanokkal, akiket nemhogy nem utasítanak el a szerkesztők, hanem akiken összevesznek, hogy kinek a szerzője legyen. A fákat körülbelül száz év múlva kivágják, papírt csinálnak belőle, arra nyomtatják majd az addig nem olvasható, titkosított könyveket. Mintha egy kolosszális lakatot tennének egy kamasznaplóra. Bájos és hátborzongató ötlet, a korszellemmel látszólag szembemenő, mégis nagyon mai elképzelés. Van benne valami kamaszos hasonlóság az amerikai gyerekek időkapszuláival. Önhittség, jószándék és teljes tévedés.
Az irodalom minden külön beavatkozás és tervezés nélkül eleve olyan szervesen növekszik, mint egy erdő. Van, akit elfelejtenek, van, aki eszünkbe jut, van, akinek esélye sem adatik arra, hogy elfelejtsék. De csak az tud hatni a jövőben, aki ma is hat. Ők se mindig, de nekik van esélyük. Atwood, Knausgård vagy Sjón – nem azért fogják őket száz év múlva olvasni, mert küldtek egy könyvet a jövőnek. A hatás lehetőségét, a jogot, hogy egyáltalán kíváncsiak legyenek rá, csak ma tudják megszerezni.
Legutóbb akkor írtam naplót, amikor a kisfiam még csecsemő volt. Egybefolytak a napok, az ismerősök azt kérdezték, hogy hányszor ébred fel éjjelenként, és én nem értettem a kérdést, annyira kimerült voltam, nem tudtam, az éjszaka mettől meddig is tart. Akkor vettem elő az eddigi utolsó naplóm, azt remélve, hogy ha leírom, akkor körül tudom majd határolni az időt. Aztán gyorsan elbuktam, és boldog vagyok, hogy elbuktam. Rájöttem, hogy nem akarok indigót tenni a napok mögé, nem kell másodpéldány. Nem akartam, hogy az összegyűrt, eldobott piszkozataimnak nyoma legyen magamon kívül. Ha valami jó, meg akarom élni. Ha valami nem jó, változtatni akarok rajta. Miért ne lehetnék szabad? Nem leírni akartam már, aki vagyok, hanem kitalálni. És ha így van, ebben az elmúlt tárcaévben, ebben a feszengésével hivalkodó utazásban, amire önként és dalolva kényszerítettem magam, miért nem tudtam mégis másról írni, csak magamról?
REMEK , ÉS H ióI, továbbra is vannak tárcák , ha elvétve is...
(ha napló nincs is)
