TIMI ÉS TÁRCA...SIRT 2019. dec 13

 Turi Tímea

A Batthyány téren ültem és sírtam

Akkor már egy éve éltem Budapesten.

Noha már magamat tartottam el, még semmiféle viszonyom nem alakult ki a pénzzel azon kívül, hogy elköltöttem. Nem osztottam be, nem gondolkoztam róla, utólag visszanézve nem is értem, hogyan éltem hónapról hónapra. Viszonylag sokat és sokfélét dolgoztam, a számlákat előbb-utóbb befizettem, mégsem tudatosult bennem a kettő közötti összefüggés; mindent, amit megkerestem, mintha zsebpénznek tekintettem volna. Mint annyiszor már és annyiszor később, ezúttal is: a vakság egyfajta védelemnek bizonyult. Donald kacsát ábrázolják így alvajáróként a forgalmas éjszakai úttesten: nem tudja, mitől kéne félnie, észre sem veszi, hogy nem üti el semmi

Vannak tékozló és takarékos évek. Mennyi mindent vettem azokban az időkben, amit józan belátással nem engedhettem volna meg magamnak! Micsoda túlzóan beárazott ékszereket, értelmetlenül drága holmikat. Később, a takarékos években mégis ezek lettek a ruhatáram alapdarabjai. Mint annyiszor már és annyiszor később, bebizonyosodott: a tékozló időszakok mégsem pazarlók, kiderül róluk, hogy csak gyűjtögetők voltak

A 2000-es évek vége: vajon a kor maga okozta ezt a számtalan változást, vagy az, hogy épp ekkor költöztem Budapestre? A leendő férjemnek és a barátainak más szokásai voltak, mint nekem addig. Avokádót kockáztak a vajaskenyérre, és ha valamit meg akartak ünnepelni, szusit ettek – én addig azt sem tudtam, hogyan kell megfogni az evőpálcikát. És az emberek a metrón! Ültem velük szemben, és egyfolytában a lábukat néztem: mindnek bokacsizmája volt, és a nadrágot mindig azon belül tűrték, és sohasem kívül. Addig a ruháknak csak az anyagára figyeltem, a szabására sohasem: mindenem bő volt, a kabátomban válltömés, a hajam indokolatlanul hosszú volt, és töredezett, és erős fényben, semmi kétség, a szám fölött bajusz sötétlett.

Ráadásul folyton eltévedtem. A város külön megismert szigetei sehogy sem álltak össze. A föld alatt, a metró útvonalain már eltájékozódtam, de leblokkoltam, ha gyalog kellett eljutnom az Astoriától a Ferenciek teréig. Egyáltalán: mikor kell gyalogolni és mikor tömegközlekedni? Gyűjtőjegyet kell venni, vagy inkább havibérletet? Nem tudtam egymástól megkülönböztetni a siklót és a libegőt.

Mégsem voltam elveszve, mert szerelmlmes voltam. Minden kapcsolatnak megvan a maga gyed-fázisa, amikor elképzelhetetlen, hogy mással legyél, mint akivel vagy. Az ember gyerekként minden információt meg akar osztani a szülőjével, a szülő pedig a lehető legtöbb időt a gyerekkel. A korai szerelem kizárólagossága hasonlít ezekre az érzésekre: az idő is, az információ is csak közösen megosztva létezik még ilyenkor. Később persze beáll valami egyensúlyi helyzet a magánélet és a külvilág között. De az erős érzelmek, a boldogság éppúgy, mint a bánat, felkapja az embert, ahogy a wellness-medencékben az örvény: sodrás közben nem lehet letenni a lábat, és nem lehet látni, mi zajlik a mélyben. A szerelem vak, mondják, és valóban. És a vakság: védelem.

A férjem viszont, ha nem is pontosan, de magabiztosan ismerte a helyeket, helyettem is. Tudta, hol lehet vásárolni vasárnap este, és hogyan kell kiváltani az általános bérletigazolványt. A legnagyobb különbség közöttünk mégis az volt, hogy ő mindig és bőkezűen adakozott a kéregetőknek, én meg a pénztárcámat is féltem elővenni a jelenlétükben.

Hétköznaponként ő már dolgozott, én még főleg könyvtárba jártam. Tovább aludhattam, így délelőttönként néha később indultam el otthonról, egyedül – akkor már egy éve éltem Budapesten, tudtam, hogy mikor kell HÉV-vel, és mikor inkább busszal indulni a belvárosba. Az egyik ilyen délelőtt láttam meg, hogy a sarkon, a kerítésnek dőlve törölgeti egy férfi a homlokát. Van egy perced?, kérdezte, amikor melléértem.

Sem kedvem, sem gyakorlatom nem volt segíteni, de belém nyilallt a lelkiismeret-furdalás. Talán egyszer az életben tényleg segíthetnék. Meghallgattam a férfit, hogy vidékről buszozott fel Pestre egy napra, de otthon hagyta a bankkártyáját, és nem tud hogyan hazajutni, ráadásul a cukra is leesett, azért van rosszul. Tudnék-e segíteni, ha adok pár ezer forintot, tudna enni és hazautazni, és ha a bankkártyám számát is megadom, vissza is tudja utalni. Gondolkodás nélkül segítettem, a férfi hálásnak tűnt és meglepettnek. Te nem idevalósi vagy, kérdezte, vagy inkább állította, és én nem tudtam eldönteni, ez bók vagy sértés.

Amikor elköszöntünk, felhívtam gyorsan a férjem, hogy eldicsekedjek neki, végre segítettem valakin, ráadásul egyedül, de amikor elmeséltem a részleteket, már a hideg csendből éreztem, hogy baj van. Akkor most menjek a legközelebbi bankfiókba, és azonnal tiltassam le a kártyám, mondta.

Mintha egy tüzes redőny szakadt volna rám. Minden védelem szertefoszlott. Úgy éreztem, azonnal fel kell szállnom valamilyen járműre. Találtam egy bankfiókot, ahol a könnyeimmel küszködve elmagyaráztam mindent az ügyintézőnek. Miért szégyelltem magam olyan irgalmatlanul? Áldozatnak lenni végtelenül kiszolgáltatott. Felismerni, hogy áldozat vagy, lélegzetelállítóan meglepő. Nem tehettem róla, de tehettem volna ellene. Szégyelltem magam, és nem akartam, hogy bárki megtudja, mi történt, és közben szerettem volna mindenkinek elmondani, hogy sajnáljanak és segítsenek.

Kitámolyogtam a Batthyány térre, leroskadtam egy padra. A könnyeimen keresztül alig tudtam kivenni a Parlament csöpögtetővár-körvonalát. Tudtam, hogy mindjárt megnyugszom, tudtam, hogy nem történhet másként, mégis úgy éreztem, sosem fogom abbahagyni a zokogást. És akkor belém nyilallt, hogy senkinek sem tartozom elszámolással. Hogy nem elmondani valamit nem feltétlenül titkolózás, hanem takarékosság, gyűjtögetés.

Akkor kezdődött a felnőtt életem.