BAZSÁNYI SÁNDOR NŐI CSELEKMÉNY ÉSBEN

 Meglepő áthallásra akadunk Turi Tímea könyvének Csak énekeljetek című versében. Ahol is a szeles villamosmegállóban várakozó, kifordult esernyőjével bíbelődő, hangsúlyosan női beszélőnek eszébe jut: „milyen régen jutottak eszembe a férfiak”. Majd higgadtan levonja a következtetést: „És különben is: lassan / a fiaim lehetnétek.” Az idő múlásának tapasztalatát a személyes lelki térben megszólaltató hang mintha az 1948–49-es történelmi traumával terhelt közösségi térben berendezkedő Tompa Mihály A madár, fiaihoz című verséből venné a fordulatokat – miközben azért játékosan átrendezi a formát. Hiszen az 1852-ben keletkezett költemény címe most a vers legvégére kerül, az ütemhangsúlyos strófák ismétlődő zárlata – „Fiaim, csak énekeljetek!” – pedig megfordítva és átfogalmazva széthasad, egyfelől a címre, másfelől a fentebb idézett zárósorra.

Mintha Turi a közösségi-térségi sorskérdéseket megszólaltató, úgynevezett férfias költészet – „Ez jó mulatság, férfi munka volt!” – tizenkilencedik századi (és persze a huszadikban különböző mutációkban továbbélő) pátoszát fogalmazná át a személyes létezés bensőséges terében, amely hangsúlyosan és több értelemben is: női tér. Női hang szól hozzánk, illetve női nézőpont láttatja a látnivalókat. Bár a női hang és nézőpont természetesen nem kizárólagos feltétele a női tér érvényes ábrázolásának – gondoljunk csak Németh László regényeire, vagy akár a társművészetek világából Johannes Vermeer festményeire. Ráadásul Turi versei nem valamiféle csoportideológia jegyében szólnak és láttatnak. Ami nagyon idegen volna ettől a lírától, legfeljebb játékosan helyet talál itt-ott, például a Feminista kritika című vers nyitányában: „Nincs ezen mit szépíteni: / megbuktam feminista kritikából.” És ha feminizmus nincs is jelen ezekben a versekben, azért a feminitás mint érzékenység és irányultság teljességgel meghatározza a kötet hangfekvését, témaköreit és szerkezetét. (De hát már a szerző első könyve is a Jönnek az összes férfiak címet viselte, a legutóbbi borítóján meg ezt olvashattuk: Anna visszafordul.)

Nyilvánvaló a helyzet az Egyszerre egy beszéljen legelső egységének Odüsszeusz-paródiáiban, mondjuk az Otthon, édes című vers pátosztalanított harsányságát („És most itt van: izzad, eszi a csirkét, köpködi a csontokat”) halk iróniába átbillentő sorokban: „ahogy beront az ajtón, / ahogy artikulálatlanul üvölt a kérőkkel, eszköztelenül, / mint egy hisztis kisgyerek. / Pedig amíg nem volt itt, a fiunk közben felnőtt.” (Ezek a törmelékes Odüsszeia-átiratok természetesen távol állnak a látványosan feminista érzületű Margaret Atwood Pénelopeiájának narratív állásfoglalásától.) De még a Cantata profana és A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című Juhász Ferenc-vers tömörített átiratában (A fiú kiáltozása a lépcsőházból) is a hagyományosan női tevékenység, a takarítás elmaradásának összefüggésében alakul át a fiú szarvasból kígyóvá: „Úgy hagytam el a szülői házat, mint aki menekül, / és a levetett bőröm hátrahagytam.” A Bartók–Juhász-motívum tehát átváltozik Turi-verssé, a szarvas kígyóvá, a fiúhang pedig nőivé. Ám ennek nincs semmiféle túlhangsúlyozott, erőszakos üzenete: női hangon előadott, játékos ki- és elsajátításverseket olvasunk. Mint például a Sem azé, aki fut című Pál–Ottlik-parafrázisban, annak ars poetica jellegű záróképletében: „A cselekmény a miénk, a történet másé, / a stílus a könyörülő istené.” Sután summázva: a női hang, miközben férfitörténeteket cselekményesít, megtalálja a saját stílusát. A saját stílus most Rilke és Nádas Péter saját halálának vagy éppen Kertész Imre saját nyelvének összefüggésében értendő. Mégpedig elsősorban hangzásában, és nem álláspontjában.

Kertész szerint a huszadik század iszonyatát túlélő írónak az volna a kizárólagos dolga és egyetlen igaz lehetősége, hogy „visszahódítsa magának a személyes és egyedül hiteles nyelvet, amelyen elmondhatja tragédiáját”. És bár Turi nem a haláltáborok „tragédiájának” elbeszéléséhez keresi a „személyes és egyedül hiteles nyelvet”, a saját nyelvet, a feladat némiképpen – nyelviségénél fogva – hasonló. A nyelvtalálás pedig nem mással kezdődik, mint a beszédhelyzet kijelölésével. És ez megnyilvánul a Tartsd távol tőlem a dolgokat kezdetű nyitó darabot követő kilenc egység bevezető verseiben, amelyek a Bevezetés az imádkozásba címet viselik, és különböző modalitásban teszik szóvá az ima, pontosabban az imádkozás lelki és beszédcselekedetének a nehézségeit. A legrövidebb bevezetésben például az imádkozás veretesen hagyományos hangfekvésének megszólaltatásával: „Istenem, óvd meg nyelvemet a rossztól, / ajkamat a hamis beszédtől.” De mondjuk a rákövetkező egység bevezetőjének női hangja a zsidó asszonyok tisztító fürdője, a mikve „meglepő wellnesélményének” ironikusan megélt és elbeszélt rítusában csodálkozik rá – immár az irónia olajozott zsanérján átforduló komolysággal – a személyes tapasztalat közösségi érvényére: „Hanem rájöttem, hogy az előttem álló / nemzedékek hosszú sorát csesztették így, / ahogy most engem is. / Hogy nem különbözöm. / És ez erőt adott.”

A „nem különbözöm” ön- és hagyományismereti belátásának anekdotikus példázatával induló egységben olvashatjuk például A ház asszonya, A konyhában vagy A kínai nők című verseket – ám én most mégis Az elkerülhetetlen című darab nyitó sorát hoznám: „Vajon mit tennék, ha kopaszodó férfi lennék?” A férfitémájú ötlet („a történet másé”) végigvezetése („a cselekmény a miénk”) viszont olyan akusztikai térben zajlik, ahol úgy fogalmazódik át a játékos tárgy analitikusan-ironikusan átélt női tapasztalattá, hogy egyúttal megszólítva érezheti magát bárki, mindenki, akinek életében „vannak dolgok, / amiket megváltoztatni nem tud”: „Hogy vannak dolgok, amik bár engem érintenek, / de a bekövetkeztükhöz nincs közöm.”

Ennek a biológiai vagy társadalmi nemhez immár nem köthető lelki tapasztalatnak a megszólaltatását neveztem fentebb a feminitás szóval (is) jelölhető érzékenységnek és irányultságnak. Költőként ezt nyújtja nekünk Turi Tímea. Olvasóként ezt sajátíthatjuk el tőle – ha netán eddig még nem lett volna a sajátunk."

MOST csak annyit fűzok a szállóigékhez: hogy ezt modtam a nyugdijazásomkor a maradó kollegáknak:

"Fiaim , csak énekeljetek!"

(nem tudott róla! koincidencia)

Másrészt meg  -bár tudott anakronizmus, de Magdi néném irta lányom születésére, vállaim veregetve: "Ez jó mulatság, férfimunka volt" :)

Jóslónak tűnik ma már :)