köszönjük, hogy voltak

úgy adódott, hogy Savuot (pünkösd- ill a tóraadás ünnepe) másnapjára épp Pesten voltam, tehát egy olyan városban ahol több zsinagóga is működik....elhatároztam, hogy elmegyek már mazkirra délelőtt, ami gyászistentisztelet elhunyt szülők emlékére, de idejét pontosan sose lehet tudni, az előzetes imáktól függ, sőt Szegeden pl attól is hogy meglesz-e a minjen (a szükséges 1o fő férfi imádkozó)

a Dohány utcai templomba még két éves koromban nagymamám vitt el, azaz föl a karzatra....(aztán évtizedekkel később akkor általános iskolás lányom én is felvittem... ugyanoda)...(a koncerteket most nem számolom, azokat úgyis mindig lent hallgattam...

bementem  a kis Frankel zsinagógába is előtte, de még alig voltak...(mintha ők isminjenre vártak volna, de) korán is volt, valamit félreolvastam a fb-on a kezdésről.... reméltem, hogy időben elérem a dohány utcai kezdést, és nem esek két szék azaz zsinagóga ill mazkir közt a földre...de eléggé döcögött a közlekedés...és útközben a buszból messziről más tornyot néztem először a zsinagógáénak,, annyira hosszúnak tűnt az út


és az astoriától még visszafelé is kellett jönnöm, elállták az utam a kapuőrök...de mikor mondtam, a zsinagógába szeretnék bemenni és miért kérdésre egyszerűen azt válaszoltam, hogy imádkozni, csodakedvesen és kicsit meglepődve beengedtek, minden óvintézkedést elhagyva, a jelző kapun át is...,, (mintha nem ez lenne a világ legtermészetesebb dolga , hogy zsinagógába imádkozni megyünk...)

a karzatra nem tudtam felmenni

oldalra húzódtam jobbra, hátra, egy női hát mögé

Frölich főrabbi magyarul prédikált, sajnos csak az utolsó mondatokra értem oda...

de ezek fontosak voltak , és egy kicsit megvilágították számomra a később is elhangzó Kadis (a mindenkori gyászima jelentőségét, értelmét, hogy miért is mondunk hálát... egyébként szinte mindig mindenért)

nos... a rabbi szavai mintegy vigasznak is hatottak és felemelőek voltak, nem lesújtóak:

köszönjük meg, hogy voltak, és hogy szerettek...

és én megköszöntem, s mikor neveket sorolt fel a rabbi én bizony félhangosan mondtam anyám, apám, nagyszüleim neveit, akik valaha itt imádkozhattak, a Dohány utcai templomban előttem

dr Gonda Jenő, dr Gonda Jenőné Barber Franciska, Gonda Károly, Gonda Károlyné, Ladányi Ida....

legyenek áldottak... és igen . köszönöm, hogy voltak, szerettek, és általuk is lehetünk most én és a lányom és az unokám, akit el akarok majd hozni ide... bár a karzat zárva, és mivel ő fiú, lehet, hogy nem vihető női részre

mikor hátra mentem, hogy középről az egész zsinagógát jó látószögből belássam, prófétai fenyegetőnek ható mozdulatokkal, mintha kiátkozni akarna, sietett felém és intett erős karlenditésekkel jobbra egy idős úr, nem tudta értek-e magyarul, de megnyugtattam, zsidó vagyok és magyar, és tudom, hogy a nők jobb s bal szélen lehetnek csak , ő már szinte szabadkozott, hogy a főrabbi úr kéri...

el is beszélgettünk az istentisztelet után... jom kipurkor kinyitják a karzatot, hárha sikerül felvinnem a régi helyünkre unokám, hogy meglegyen a folytonosság...... itt is igy is...

(de én nem értem ezt a nagy szigorúságot...
miközben a hívek hangosan beszélgetnek, trécselnek





a bal oldalon nyitva volt az ajtó az udvarra, ami temető is (a háborúban . a gettőban elpusztultaké), é n csak odaálltam, levegőt venni, és az első sorból egy nő fenyegetően szólt rám, hogy oda nem lehet kimenni... ünnep van... (igen, tudom, olyankor nem járunk temetőbe se).... és igen, fényképet csinálni se illik, ahogy még a frankelben figyelmeztettek.... tudom, hogy nem illik, mi mindent nem illik...



 de talán más irányba kellene szigorúnak és tiltónak lenni... gondolom.... nem abban, hogy áhítatomban hova is állok én (itt nem is belga, legfeljebb balga), s  hogy milyen képet akarok emlékbe elvinni zsinagógátlanná tett szülővárosomba , hogy ott is elővehessem... kompenzálásul a hiányt (ne csak az immár álló templomemlékjellel)