napjaim

2024. március 22., péntek

protokoll folyt ...az egyenjogusitásásról...

Tallózgatok még a szegedi hitközség 1939-es jegyzőkönyvében:

Nr. 39. Klauzál Gábor vármegyei követ urat írásban meg kell kérni, hogy az országgyűlésen határozottan támogassa Csongrád képviseletében a zsidók emancipációját.

DE hogy ne lehessenek reményteli elképzeléseink, már a következő paragrafusban ez áll:

.Nr 40. A Nr. 39. alatt jelzett kérelmet Jos. Basch és Simon D. Pollack elöljáró urak kézbesítették Klauzál úrnak, aki azt mondta, hogy a vármegyétől olyan megbízást kapott, hogy a zsidók polgári egyenjogúsítását kérik. Klauzál azt is elmondta, hogy Pest vármegye legújabb közgyűlésén egy bizonyos Széchenyi úr egy a nemzeti jólétünket egy a nemzeti jólétünket szolgáló ilyen szellemű döntést meghiusított

SzÓVAL IGY ÁLLUNK, MAGA SZECHENYI HIÚSITOTTA MEG?! ejnye bizonyos SZéhenyi úr! Ezt önről nem gondoltam volna!!!!

Persze nem nyugodtak bele a szegedi "zsidók", s joggal:

Nr. 42. Írni kell a Pesti Izr. Községnek és S. Wodianer úrnak, hogy a szegedi zsidók előtt ismeretlen Széchenyi urat nyerjék meg a nemzeti ügynek.

Nem sikerülhetet persze, Isten malmai már akkor is lassan őröltek, több hir a jegyzőkönyvben nincs az akkor ismeretlen Szechenyi úrról...

de tudjuk máshonan a továbbiakat, még 1844-ben sem változott a helyzet!

"

Széchenyi István 1844. október 1-én a pozsonyi diétán szólásra emelkedett. A követek a zsidók jogainak további kiterjesztéséről tárgy nár továbbe jegyzőkicmncs hallgat erről a kérdésról, de tudjuk altak, s gróf Zay Károly a teljes emancipáció megadását sürgette. Széchenyi elhamarkodottnak ítélte a szándékot, ellenezte a javaslat fölött indított, meddőnek ígérkező vitát. Érveléséből később gyakorta idézték elhíresült mondatát: „mert ha például én egy palack tintát töltök egy nagy tóba, azért annak a vize nem romlik el, és mindenki ártalom nélkül megihatja; a nagy angol elemben a zsidó transeat, s ugyanez áll Franciaországra nézve is; de ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát önt, megromlik a leves, és azt meg nem eheti az ember”. A közbeszóló Zay Károly ellenében a szónok kitart álláspontja mellett: maradjon meg az országgyűlés az 1840-ben elfogadott s a király által szentesített XXIX. törvénycikkelyben lefektetett elvek mellett, amely törvénycikkely körülhatárolja a zsidóság jogait hazánkban. Többet a lehetségesnél most senki ne kívánjon.

Báró Eötvös József 1840 őszén tanulmányt írt a zsidók emancipációjáról. Beszédet is mondott korábban a felsőházban, s emberi jogok megadását sürgette minden hazánkfia számára. A Budapesti Szemle hasábjain megjelent terjedelmes írás alapos körültekintéssel s hivatkozások, bizonyító idézetek özönével kívánta alátámasztani a zsidók emancipációjának történelmi jogszerűségét, szükségességét. Emberségünk, magyarságunk mértéke emberiességünk – vallja Eötvös –, emberiesség s tisztesség kötelez mindannyiunkat arra, hogy teljes jogú emberekké tegyük a hazánkban élő zsidókat.

De 1844 októberében Pozsonyban a magyar országgyűlés követeinek választani kellett, igent vagy nemet mondani. Választani: Eötvös József emberiességtől áthatott, de a kor gazdasági és politikai összefüggéseiben, törvényszerűségeiben, a magyar nyomorúságban nem kellő mélységgel gyökerező humanista és Széchenyi Istvánnak a korszak gazdasági és politikai kényszerűségeihez igazított, a magyar társadalom egészének lehetséges fejlődésére figyelő, de humanitásában kényszerűen korlátozott álláspontja között.

Széchenyi nem vitatta Eötvös humanizmusának jogosságát. Eötvös nem vonta kétségbe Széchenyi emberi tisztességét. Magyarország sorsáért aggódtak mind a ketten.

Az országgyűlés nem hozott határozatot a zsidók emancipációjáról.
Az országgyűlés nem hozott határozatot a nemesi kiváltságok eltörléséről.

végre:

A zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényt 1867. november 25-én Andrássy Gyula miniszterelnök terjesztette be. A képviselőház minden vita nélkül, egyhangúlag, a főrendiház pedig 64 szavazattal 4 ellenében fogadta el a törvényjavaslatot.[1] A zsidók egyenjogúsításáról szóló törvény I. Ferenc József szentesítő aláírásával lépett érvénybe. Az 1867. évi XVII. törvénycikk a hazai zsidóság előtt a társadalmi felemelkedés korábban soha nem látott lehetőségeit nyitotta meg.
§. Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt Jogosítottaknak nyilváníttatnak.
§. Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet ezennel megszüntettetik.
A törvény a hazai zsidóság előtt a társadalmi felemelkedés korábban soha nem látott lehetőségeit nyitotta meg.

visszatérve a jegyzőkönyvre, tehát 1939-re:
Nr. 101. Abraham Schweiger úr bemutatott egy tanácsi határozatot, miszerint megengedett izraelitát szidalmazni, anélkül hogy az izraelita elégtételt kérhetne. Ez ügyben magasabb hivatalhoz kell fordulni

hát igen, később is... ha tanácsi határozat nélkül is,,,

(bonyolult dolgok ezek)

TIMI TÁRCÁJA ÉSben 2021 MÁRCIIUS ÖNKÉNT, RÖGTÖN, EGYSZERRE

Március 6-a, szombat reggel úszni vittem a kisfiamat. Végre megvolt az áttörés! Egyre magabiztosabban tempózott, és egyáltalán: nem süllyedt el. Sokkal ügyesebben mozgott már a vízben, mint én bármikor; a kilencvenes években nekem még a sötét termálvíz alá kellett volna guggolni, ez volt a beugró, amit soha nem tudtam abszolválni: féltem. A kisfiamat 2020-ban már máshogy tanították: a tanmedence átlátszó vizébe színes üvegkavicsokat, műanyag játékokat dobtak, ezeket kellett felszínre hozni, úszószemüvegben. Észre se vették a gyerekek, hogy a víz alatt vannak már teljesen.

A hétvégéink koreográfiája feszes volt, és otthonos, mint mint minden, ami ismétlődő. A zsúfolt pihenés motorját a szombat délelőtti úszás indította be: az átöltözésnél még segítek a kabinoknál, aztán fürdőköntösben futás a medencéig. Amíg a kisfiam a csoporttal gyakorolt, olvasgattam vagy a tanmedence fölötti hatalmas órát figyeltem. A visszhang, a sípszók, az elharapott vezényszók és a nevetgélés, az egyszerre mondott szavak, amik, úgy tűnik, érthetők, de ha meg akarod érteni őket, érthetetlen morajjá válnak. Aztán futás vissza a kabinokhoz. Sose vittem hajszárítót, mert minden szombat reggel elhitettem magammal, hogy elég lesz a beépített hajszárítók melege, aztán mindig akadt egy kedves ismeretlen, aki, látva a szerencsétlenkedésünket, kölcsönadta a saját nagy teljesítményű hajszárítóját, esetleg ő maga borzolta fel a kisfiam haját, hogy gyorsabban száradjon meg. Kókuszgolyó a büfében, egy kislány itt lett ismerős a cserepes pálmák tövében, a nevét se kérdeztük meg, pedig minden szombaton beszélgettünk. Március 6-án sokáig maradtunk, a kislány is elment már, a szomszéd asztalnál a piacról behozott kolbászt szeletelte az ismerős nyugdíjas társaság, amikor a kisfiam megkérdezte, mi az a koronavírus, mert az óvó nénik félnek tőle. Közel hajoltam hozzá, úgy feleltem: a koronavírus olyan vírus, ami az interneten terjed. Elégedett voltam a frappáns válaszommal, hátradőltem, még magamat is megnyugtattam. Egy hét múlva persze minden megváltozott.

Önként mondtunk le mindenről. Önként, rögtön és egyszerre.

Próbálom visszafejteni: mikor volt az átmenet? Mitől? Hogyan? 8-án jutott először eszembe, hogy inkább nem ugrok be a boltba zoknit venni, pedig már ideje lett volna. Még nem viseltünk maszkot, de már bevásároltunk kézfertőtlenítőkből. Kedden még nevetgéltünk a felvásárlókon, csütörtökön éjfélkor már vártuk a házhozszállítási idők meghirdetését. Március 13., péntek délután, amikor elköszöntem a kiadóban a munkatársaktól, és végigsétáltam a Népszínház utcán a villamosmegálló felé, már tudtam, hogy mindent meg kell jegyeznem: a fényviszonyokat, az embereket, a házakat; mert ki tudja, mikor fogok megint erre sétálni. A hideg verőfényt. Péntek délután már mi magunk döntöttünk úgy, az óvoda nagy megelégedésére, hogy a gyermekünket nem visszük a következő héttől közösségbe; a péntek esti bejelentés a korlátozásokról már nem változtatott semmin, csak megerősített. Mi döntöttünk úgy, hogy másnap már nem megyünk uszodába, hogy nem fogunk kókuszgolyót enni a büfében, hogy nem beszélgetünk ismeretlen kislányokkal, hogy nem túrhat bele senki idegen a gyerekünk hajába.

Meg akartam írni a lockdown történetét, de csak eddig jutottam. A lockdownnak ugyanis nincs története. Ahol elkezdődik, ott a történetek véget érnek, mert a történeteknek helyeik vannak, szereplőik és idejük. Ismeretlenekkel való találkozások.

Hogy két hónapig a legfontosabb esemény az, hogy a belső udvarban még elkapd a napsütötte sávot, az nem történet.

Hogy végignézed, ahogy kirügyezik a fa, az nem történet.

Hogy milyen rutinos mozdulattal fertőtleníted a hozatott ebéd dobozait, az nem történet.

Maszkban, kapucniban állni, sétálni a napsütötte Duna-parton, az nem történet.

A gép előtt ülni, az nem történet. Mindig csak deréktól felfelé felöltözni rendesen, az nem történet. Észrevenni, hogy csak a bal oldalon töredezik a hajad, mert hetek óta azzal babrálsz, miközben a jobb kezeddel a hírfolyamot görgeted idegesen, abban megnyugodva, az nem történet. Ha a szomszéd kislány létrán mászik fel húsvét hétfőn az ablakhoz, hogy a fiad az ablakon keresztül meglocsolja, az nem történet. Felfedezni, hogy a házatoknak van egy gyakorlatilag használatlan belső kertje, és azt birtokba venni, az nem történet. Meghúzni a vonalat az aszfalton, hogy melyik oldalán krétázhassanak a gyerekek, az nem történet. Nem találkozni az anyáddal, az nem történet. A számítógép monitorja előtt tartani csak rendet, az nem történet. Átrendezni a falakon a képeket, mert a webkamerán keresztül az egyik ismerősöd zavarja az egyik festmény, az nem történet. Maszk nélküli találkozások után két hétig izgulni, nem kaptál-e el valamit, az nem történet. Egyáltalán: pontosan tudni, mikor kivel találkoztál, mert a tízmillió kontakt országa lettünk, az nem történet. A tanszerek vásárlása közben iskolakompatibilis, mosható maszkokat venni, az nem történet. Zsúrok előtt kockázatanalízist végezni, az nem történet. A „ne öleld meg” mondatot újra és újra rutinból elmondani, az nem történet. Online templomba járni, az nem történet. Kültéri hősugárzót venni, és az alatt hanukázni, karácsonyozni, beszélgetni, az nem történet. Interneten közvetített farsangi ünnepségen nézni, hogy a gyereked az osztálytársaitól távolságot tartva, maszkban táncol egy üres aulában, az nem történet. Amikor kifogysz a szüleiddel való telefonbeszélgetések alatt a témákból, mert nem történik veletek semmi, az nem történet.

Távolságot tartani, az nem történet.

Mert ahol félelem van, ott történetek sincsenek.

Hogy egyfolytában beszélünk, az nem történet. A telefonban beszélünk. A számítógép előtt beszélünk. A leveleinkben beszélünk. A kommentekben beszélünk. Véleményeink vannak, és információnk. És egyfolytában elmondjuk őket. Pedig amikor a medence szélén ültünk, nem beszéltünk. A zsinagóga karzatán nem beszéltünk. A pékségben, a postán, a zöldségesnél, egymás sarkában állva nem beszéltünk. A bevásárlóközpontban, miközben végigsimítottuk a ruhákat, amiket végül nem vettünk meg, nem beszéltünk. A színházban, amikor olyan unalmas volt az előadás, hogy inkább azt néztük, melyik néző hogyan van felöltözve, nem beszéltünk. A koncerteken, amikor rossz volt a zene, de szépek voltak a fények, nem beszéltünk. A tömött villamoson, míg mások beszédét hallgattuk ki, nem beszéltünk.

Nem a naptár, nem a hírek, hanem a fények mondták el, hogy újra itt van a március. Végignéztem, ahogy a házunk mellett egy fa kirügyezik: először bizonytalanul, majd egyre magabiztosabban, aztán teljes pompáját elveszti lassan. Mögötte pedig az ég ugyanolyan kíméletlen kék lett, mint egy esztendővel ezelőtt.

Egy éve buktunk a víz alá, önként, rögtön és egyszerre. Észre se vettük, hogy a víz alatt vagyunk már teljesen. Ez a víz sötét és meleg, néha még biztonságosan is kellemes, néha közel merészkedünk a felszínhez, néha lecsücsülünk a padlóra, de senki sem tudja, van-e itt bármi, egy színes üvegkavics vagy egy műanyag játék, amit érdemes lenne felhozni. Tanácstalanul forgatjuk a fejünket, és az úszószemüvegen keresztül gyönyörködünk benne, hogyan tör át a fény a felszínen.

2024. március 21., csütörtök

Dewle Koma

Herz Koma Askenazi Naftali testvére

h 1672 január 16, Frankfurt am Miain

Sara bat Zeligman Koma (NN) a felesége

h 1677 márc 21

anyja Gutlen Koma

h 1658 febr 11

Frankfurt, Darmstadt, Hesse, Németország

Frankfurt, Darmstadt, Hesse, Németország

Hivatkozás: Ancestry Genealogy - SmartCopy : 2023. január 28., 5:13:26 UTC

lányuk Derste Hellen (Koma)

lányuk TAUBE FLASCHE KOMA

h 1720 április 11

Férj: Löb Moses Flasche zum Birnbaum

h 1739 márc 7

1719. március 07. Frankfurt am Main, Hessen-Nassau, Preussen
Temetkezés helye:	Battonnstraße zsidó temető, Frankfurt am Main, Hessen-Nassau, Preussen