nem
akartam újranézni azt, ami fájdalmas, viszont lányom még
nem látta a filmet egyszer sem, mondtam meg
kell néznie -
sőt időközben vőlegénye is, ki épp felhívta telefonon, s
ő is már látta a filmet korábban, ugyanezt mondta neki: meg
kell nézni -
úgyhogy bekapcsolva maradt a tévé, majdnem 1-ig, és bizony nekem
is újra "meg
kellett" nézni!
Mert nem tehettem mást!
és
ami a fájdalmat illeti... illetve a fájdalmas ábrázolását?
itt is érvényes Illyés Bartókra (mint
" jó orvos"ra) vonatkoztatott kijelentése: "ki
szépen kimondja a rettenetet, azzal fel is oldja"...
meg "növeli,
ki elfödi a bajt"
igen,
ki kell mondani, ábrázolni kell, szembenézni, -nézetni az
emberiséget... önmagával
és
nem lehet "unni"... legfeljebb azt mondani rá, hogy soha
ilyet, és elég... az embertelenségből
elég
abból, hogy embereket, állatként kezelnek, s elpusztítanak
("önként,
kéjjel" is
- hogy Radnótit idézzem
- )
a
történet megtörtént - a lengyel zongorista Szpilman élő
személy, átélte, amit a filmen, az ő szemével látunk, át-
azaz túlélte,
csodával határos módon - a rendező (Polanski) is
átélte... a néző is (én) ...de aki nem - koránál fogva
- a főszereplő Adrien
Bródy sem,
meg mint néző az én lányom sem... ők is átélik...
és talán azok is - akik, ... akik másképp gondolkodnak,... vagy
talán ők nem nézik meg, egyszer sem... elképesztő módon
"tagadják"...
megvan
a könyv is, maga Szpilman a szerző; a rendező és a
főszereplő Oscar díján kívül a legjobb adaptált könyv
díját is elnyerte a film, lányomnak meg is van a könyv, egy
(szintén túlélő) ismerősünktől ballagási ajándékként
kapta... talán el is kellene-lehetne olvasni is! egyszer...
nem
tudom... felzaklató mindez...
(volt/van
egy könyvünk "Te
vagy a tanú" címmel
közvetlen a háború után adták ki, annyira elborzasztottak a
fényképei, hogy eldugtam magam elől, a hatalmas, "emeletes" szürke
szekrényünk legfelső polcára, jóval később már egyszer
egy koncentrációs táborban készített dokumentumfilmet felvettem
videora, "hogy meglegyen", lányom még kicsi volt akkor,
majd nagykorára - gondoltam -, de mikor megnéztem, az
elviselhetetlenül borzalmas, csupasz valóságot
közvetítő képsorokat, azonnal, egyből, szinte
pánikszerűen letöröltem, s épp azért , hogy
mindezt ne láthassa majd... meg talán azt hittem, legalább
így semmissé tehetem(?)
de
felejteni sem szabad, de nem is lehet... mikor Varsóban jártam az
egyetemi énekkarral, 63-ban, húsz évesen, feltűnt, hogy Varsó
egyik széles útja mennyivel magasabban fekszik, mint a többi,
s akkor erre azt a hátborzongató magyarázatot kaptam, hogy a
sok halott miatt... a film főszereplője túlélő lett ugyan,
de tele volt a film is halottakkal, az utcákon is lépten-nyomon
beléjük botlott, láttuk a gettólázadást, a varsói felkelést
is... emberéletek földre-halálba zuhanását... sok
gyilkolót, kevés életmentőt, (bár egyet még a németek
közül is), a művészet, a zene, Chopin diadalát(?) a tragédiában
is komikus jeleneteket, szánandó, esendő, megalázott embereket, s
a nagyszerű művészt, aki a háború után végre befejezheti
a félbeszakított zongoraversenyt....
Zelazova
Volába, Chopin házába
is elmentünk Varsó után, az idilli kertbe, hangversenyt hallgatni,
most, a filmben sötét háttere volt ugyanannak a zenének...
torokszorító és katartikus. S igazán akkor, amikor a német tiszt
kérésére játszott a még éhező-fázó-bújdosó s
alig-élő "zongorista" - hosszú idő után
először, s a zene mögött - akárhogyis - két emberi arc
volt látható... mindenek ellenére...
jó
lenne már végre mindig és minden körülmény mellett
embernek lenni... mindenkinek , és egyáltalán embertelen
körülményeket nem létrehozni!
és
élni hagyni
zongorázni,
"játszani is engedni"...
aliz2. ::
2008. márc. 29. 0:57 :: 7
komment ::
Címkék: , emlek, film, mult, tortenelem, zene
