készült
egy 5 percre limitált interjúfilm velem. Egy országos versenyre,
középiskolásoknak, a feladatuk az volt, hogy beszéljenek egy
helyi holokauszttúlélővel. Hát nem volt nagy választékuk,
igyekezniük is kellett, én ráadásul olyan túlélő vagyok
akinek sok személyes emléke nincs is, ha egyáltalán…
illetve
nekem a személyes emlékem jelenné vált..
az
egész életem alapélménye ha úgy tetszik jelenné vált emléke,
az apám hiánya, ez számomra is szinte a filmben bukott ki belőlem….
Apám portréfotója a levéltári tábláról lejött a falról (a felvevő leleménye) de nagyon igaz lett így képileg is , ami szavakban
nehezen mondható ki, bár mégis....
hogy
ez a fantomfájdalom (a gyerekkori emlékkép után)...örök és
kitéphetetlen bennem
apám
megmozdult a falról
(azaz
a fénymásolt képmásolat, nem is az eredeti...hanem az öccse
felesége által Ausztráliából elküldött, kérésemre, a Jad Vasem
kérdőivére….) s most ide…
a
8 hónapos csecsemőkori képpemmel a kezemben,újra találkoztak…
találkoztunk(?)
könnyes
a szemem…
valóban.most
fáj az is ami „akkor” nem, immár hetvenkétszeresen
(a filmbe nem került bele , de az előzetes beszélgetéseinkbe
természetesen, hogy nem lehet folyton ezzel a tudattal kelni és feküdni…
és
h.I van egy immár 5 éves unokám is, apám dédunokája….
Ő
és az anyja: a lányom, letörlik a könnyeimet...)
