mennyi idő?

… túl sokat érek rá, ahhoz képest, mennyi időm van hátra...

ezt a mondatot "elloptam",  KERTÉSZ  PÉTERTŐL, AKI "ÚJSÁGIRÓ ÉS TEMETŐGONDNOK"  Szentendrén,  (saját meghatározása szerint) és blogger, aki újabban, betegsége (stroke?) óta, egy ujjal pötyögteti - tán még remekebb - blogbejegyzéseit, mindig fején találva a szöget...

és talán még frappánsabban, mert csak azt pötyögi, amit muszáj

és milyen tömören ezt is, amin én is annyit rágódok egy ideje, sokkal szószártyárabb módon, hogy nekem ne mondja senki, hogy a nyugdijas ráér (már volt is emiatt purpallém postai, értelmetlen, maratoni időrabló sorbaállás közepette, mert hogy igenis nem ér rá, mert neki már éppenhogy kevesebb ideje van, ahhoz, hogy elvégezze, amit még akarna --- úgyse tudja! - ez az igazi kapuzárási pánik, mert hogy ezen a kapun túl valószínű már nem pótolhatjuk be, amit a kapu előtt elmulasztottunk (ellazsáltunk, eltékozoltunk, ellötyögtünk stb...), olyan ez az idő, mint egy záróra előtti, csak éppen nem tudjuk pontosan a zárás idejét, de tudjuk , hogy egyre közelebb van. és jóval közelebb , mint egy nemnyugdijas fiatalnak - emberi számitás szerint... különösképp, ha az egészség, a testi állapot romlása-hanyatlása figyelmeztet erre... és mégis "ráérünk", mert lassabbak vagyunk, mert minél inkább  akarnánk felgyorsulni, annál kevésbé tudunk, mert már ez egy másik időszámitás, gyorsabban telik az időnk (micsoda igazságtalanság is ez! hiszen gyerekkorunkban milyen végeláthatatlannak tűnt... ugyanaz az időszakasz, egy óra, egy nyár.. egy év... egyáltalán az ifjúság s hova repült? mert visszanézve már az se tűnik hosszúnak, az egész életünk nem... csak egy röpke ... sóhajtás... - vagy lehet, hogy épp az alatt kellett volna jobban rászokni arra, hogy ne érjünk rá, lehet, hogy jobban ki kellett volna használni, míg lehetett, míg volt idő...

(2011. október 18)

végső kérdések

Hova lesz az a sok érzés

könnyek nevetés bánat

és öröm az út végére

Mibe torkollik?

Jó esetben egy bölcs

hálás és fáradt mosolyba

Mert ez mind az enyém volt

De hova lesz? Ki viszi el?

Mit hagyok itt belőle későbbre?

Mert ha semmit se

akkor minden hiába volt és lesz

jobban mondva nem is lesz

mintha nem is lett volna

mintha nem is lettem volna

soha

?

2015. október 17.

Szia, Zsuzsa!

Jó lenne, ha valahol most meghallanád a köszönésem, felkapnád a fejed, hát mégis, van még, aki így köszönt, pedig már ötödéves búcsúzásunkkor említetted, Szegeden, az egyetemen, hogy az fáj legjobban, hogy már senki se fogja ezentúl odakiáltani neked, hogy szia, Zsuzsa! nem is nagyon értettem, miért mondod ezt, miért is vagy ilyen pesszimista, és miért gondolod, hogy a diákévekkel még ennek a közvetlen köszönésmódnak is vége szakad, csak úgy ripsz-ropsz, s egy kicsit megijesztettél engem, is, hiszen, mint mindent, ezt is olyan szuggesztíven tudtad mondani, s az a 2 év korkülönbség is a javadra, melletted szólt -

Ez az egész most azért jutott eszembe, mert ahogy beléptem ma délben az étterembe, ketten is, szinte egyszerre, jobbról és balról, a terem két sarkából felém kiáltottak: szia, Juli! ... s elég gyakran hallom is ezt a szia Julit - szerencsére - persze főleg régi ismerősöktől, még nem számoltam, de lehet, hogy többször is , mint a másik gyakorit: a csókolom, tanárnő-t, bár már egykori diákjaim közt is van , aki pertunk óta, ugyancsak szia, Julival köszönt.

Az én esetemben nem lett igazad, remélem, gondolom, te is gyakran hallod ezt a jóelőre elsiratott szia, Zsuzsát - jóslatod ellenére (bár tudod, a jóslatokkal vigyázni kell, mert könnyen önbeteljesítőkké válnak!)

Az én esetemben valószínű az is megkönnyiti a dolgot, hogy itt maradtam, azaz visszajöttem a szülővárosomba, a régi ismerősök közé, akik így nem is tudhattak elfelejteni, mert almamaterünk városában Szegeden pl. már jóval kevesebben vannak, akik,  sziajulit köszönnek, nincsenek is már ott, a régi egyetemista társak, vagy ha igen, ritkán találkozunk, vagy  a távolabbi ismerősökkel - esetleg - el is megyünk egymás mellett, anélkül, hogy felismernénk egymást, vagy mint pl. legutóbb a Reöck palota ujjáavatásán egy régi jogászfiú - ma persze elegáns, joviális öregúr - úgy köszönt oda, hogy kezétcsókolom... Hátra is néztem , vajon tényleg nekem, ilyetén?

A 40 éves találkozónk - egy évvel ezelőtt- elég jól sikerült, bár hiányosan voltunk ott, te se jöttél el, pedig biztosíthatlak, hogy mindannyian lelkes szia, Zsuzsá-val köszöntöttünk volna!

Itt vagyunk mi a képen,- az egyetem mellett azóta felépült TIK előtt-, hát akkor, mint egykor, most és mindörökké: szia Zsuzsa...

(2007. október 17)

régi makói képek

a könyvtárban ennyi embert még tényleg nem láttam egyszerre! ez mind lokálpatrióta?! ez volt az első (és későbbi) gondolatom (is)...  Makóról immár a 3. fotóalbumkönyv bemutatója zajlik... amire elő is lehetett jegyeztetni, úgyhogy a Makó anno... fotók a régi Makóról c. könyv alkotóival folytatott rövid beszélgetés után,az egész közönség hátrazúdult a könyvekhez, hogy -nagy izgalommal - át is vehesse....

én is alig vártam, hogy belelapozzak, de ez már otthon történt... sőt a skype kamerája előtt Budapesten levő lányom társaságában ... megmutattam neki is néhány képet, ami érintheti őt is... a fotók közti hirdetések egyikében felismertem nagyapám (lányom dédapja) nevét -

igaz, hogy időrendileg nem passzolva a fotóhoz, de helyileg legalább igen, mert a Szegedi utcán laktak, laktunk, ill ott volt a fakereskedése is, ha sokkal előbb is, mint a fotón látható utcaeleji panelházak, az meg csak külön érdekesség, hogy  ugyanazon az oldalon a másik kép azt az utcát mutatja éppen hogy korábbi állapotában, ahova, s a később felépült újabb házak egyikébe költöztünk...

aztán egy kép, ami megszokott látvány volt még a 60-as évek elején is, a gimi ablakából kinézve: a szovjet emlékmű obeliszkje (az Arany idézettel: "nem hal meg az, ki..."), és mögötte a (65-ben lebontott)neológ zsinagóga

de az igazi meglepetés az után ért, el se akartam hinni, csak éreztem, mi is az, hogy "repes a szív"!... mintha kinyilt volna a már rég nem létező zsinagóga kapuja, és láthattam a rég nem látott képet, a templomunkat, belülről - én eddig azt hittem, hogy nem maradt fent fotó erről!   hogy már csak az emlékeinkre hagyakozhatunk, akik még láttuk.., és most ime, nem a legjobb a felvétel ugyan, de egyből felidézte a gyerekkori emlékeket, amikor számomra ez a látvány majdnem a menyországgal ért fel a tiszta világoskék-fehér szineivel, a letisztult diszitettségével...

olyan mint a szegedi de mégse, az sose pótolhatta igazán ezt a meghittséget, és egyszerű pompát, és hát az emlékeket nem lehet átvinni.... örültem hogy lányomnak is megmutathattam legalább a képernyőn (egyelőre) ha már igaziból sosem, hiszen majdnem 20 évvel korábban lebontották, hogy ő megszületett. - kb 50 évi fennállás után. (1914-ben lett alapitva többek közt Löwinger Miksa nagyapám által...)(az ablak, amin a neve és az emléktábla  az alapitókéval, nem látszik...), de akár oda is képzelhetem a képre, a Tóra elé, épp mostanában lesz a Tóra örömünnepe... úgyis.

amikor még én is ott vonultam, gyerekként, a gyerekek közt a padsorok körül, körbe, ünnepelve, vidáman, zászlókkal, gyertyával, hozsánnával...

"Lelkeknek Istene segítsd meg néped! / Szíveknek bírája adj üdvösséget! /
Hatalmas Megváltónk! Szívünk túlárad: / Halld meg imánkat!"

(2011. október 16)

Lator megmaradt világa - Makón

a kicsit makóinak is számitó Lator László legújabb könyvének bemutatójáról csak 2 percet kések. de már csak leghátul, pótsorban, kapok egy helyet. Mindenképp jó, hogy ennyien vagyunk, legalább nem fázom tovább ebben a távfűtetlenségben. (épp délután vettem otthonra egy hősugárzót, de) itt most nem lehet fázni, semmiképp, legalább is, amig tart a teltházas azaz - könyvtáras beszélgetés és felolvasás a könyvből, könyvről...

"A megmaradt világ" rendhagyó könyv, emlékezéseket tartalmaz, de nem önéletirás, inkább csapongó idejű esszé, költői magyarázat a versekhez, mi ment belőlük beléjük az élet valóságanyagából és hogyan... hagyományos értelemben véve "műfajtalan". (De jó! ez kell nekem.) Mivel csak az emlékezetére hagyatkozhatott irója (napló híján), az emlékezés sajátosságának megfelelően, szeszélyes, mire emlékezik. És a legfontosabb válogató tényező, hogy az életanyagból mi épül be és hogy a költészetbe. Hogy hogyan és miből születhetik a vers. Nem könnyű olvasmány - mondja irója. Inkább esszészerű, önelemzés. (van úgy hogy 20 év eseménye is belefér egy mondatba)

Részleteket hallgathatunk a műböl. Gertzanits Nikoletta olvas fel. Majd egy általa választott Lator verset, - az íróval beszélgető Domokos László előzetes felkérésére - amit -ahogy mondja- épp az akkori lelkiállapotának megfelelően választott, mert akkor épp arra rezonált. Egy (épp nekem is szóló) mondatot én is megjegyeztem belőle:

"Tudom, hogy sokkal boldogabb, ha együgyűbb lehetnék." ("Add nekem gyöngeségedet.")
----
Sikerül a kapós , sikeres könyvhöz hozzájutni... lehet dedikáltatni....

és aztán az olvasás....

 (2011. október 15.)

eltűnések

Tegnap a kollektiv blogunkra megirtam a "Játékaink"-ról szóló kitűzött feladatot, s ahogy fel akartam tenni egy archiv képet rá - egykori babamagamról), bekékült a szöveg, és utána egy klikkelésre -természetesen -eltűnt az egész...) megrázó élmény volt. majdnem olyan mint mikor bemegyek egy üzletbe , és mikor kijövök, nem találom a biciklim, amit a bolt előtt hagytam. Megloptak. (hogy óvatlan voltam mindkét esetben, az más - bár fontos - kérdés)....

node mi van , ha egyszer igy tűnik el minden a szemed elől, mint most ez a bejegyzés, vagy akkor az a bi cikli...

(apropo, épp azt álmodtam, hogy ellopták a vonaton a pici kis bőröndömet, amiben a szükségleti dolgaim voltak, a napi fehérneműim is 7 napra, mert annyira mentem valahova .. nem tudom, hogy oldottam (volna) meg - felébredtem. pontosabban felriadtam.)

nem szeretem a kifosztottság-, megfosztottságérzést...

pedig nem kéne annyira ragaszkodni semmihez, se a tárgyainkhoz, se az irásainkhoz, se az emlékeinkhez...no, ebben azért nem vagyok teljesen biztos....s aminek épp ezt a tárgyiasult emlék(kép)ét) akartam feltenni a blogra, ezt a kettétört régi fotót rólam... amikor eltűnt a blogbejegyzés szövegestül-fotóstul. Mondhatnám ő tüntette el... de hol van már ő, hol van ez a kislány... belőlem...? Hova lett? Ő is eltűnt, nyomtalanul(?) És ez sokkal megrázóbb... mint bármi tárgyszerű veszteség..

(tegnap az aktuális könyv olvasásakor eljutottam egy mondathoz, amitől teljesen elérzékenyültem, bevallom. És meg is állitott egy időre, elgondolkodni:

...az elveszített otthon...mi magunk vagyunk.

a könyv egész okfejtése viszont reményt ad rá, hogy ezt, -igazi magunkat,"otthonunkat"- megtalálhatjuk újra... De - hiába - ezt a szelíd, bizalommalteli kislányt már csak itt, ezen a fotón lehet...

.

(2011. október 14.)

30 év után

"Most itt ülünk, siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan . . . "

de ez nem Vajdára és Ginára vonatkozna most, hanem egy 30 éves érettségi találkozó résztvevőire, és nem is voltunk szótlanok, s panaszok ellenére sem "siralomháziak", és néztük ugyan egymást, hosszan is, de nem szótalan, ellenkezőleg: tegnap délután 2-6 -ig be nem állt a szánk...

és/de szemünkben viszont lehet, hogy az "elvesztett éden" sóvárgása volt? Ugyancsak szemben -a nem is tudom, miért, - valószínű, csak a verscím miatt megidézett Vajda Jánosékkal.

Amúgy az egész találkozó alatt nem is Vajda-, hanem Ady sorok villantak föl  a fejemben, vagy talán kicsit lejjebb , a szív tájékán...

Meg az is motoszkált bennem, hogy kellene adni, közvetíteni ezeknek a felnőtt gyerekeknek, -akiknek már szintén felnőtt gyerekeik vannak, s még mindig "osztályfőnöküknek" titulálnak-, még valamit... Mert bizony-bizony gondjaik is vannak, sokan, sokat panaszkodtak, a sorsukra, az életükre... és akkor jött - az irodalomtanári múltból-  Ady:

"Az élet nem nagy vigalom sehol, de ámulni lehet"...

meg aztán, a vigasz, hogy:

"Szép harc az Élet, és megélni szép" (a folytatást elnyeltem: ha hozzáedzik tüzes sziv-kohók ifjú vitézlők lengeteg szívét- nehogy ezzel magamnak és két mellettem ülő volt tanárkollegámnak (egyikük még nekem is tanárom volt) vindikáljam az eredményt)

meg hogy "Föl, föl fíúk, csak semmi félelem" és - kis felszólításra - már ők folytatták, kórusban:
"Bár zord a harc, megéri a világ, Ha az ember az marad, ami volt: Nemes, küzdő, szabadlelkű diák"-

nem felejtették el a régi leckét, és nem csak szavakban, hanem valójában is azok is maradtak, úgy láttam: nemes, küzdő, szabadlelkű diákok -

Én meg már  nem is "vén diák"ként, hanem vén tanárként illetve már akként sem (hiszen a nyugdíjas már nem tanár csak nyugdíjas - de azért ember! tehát ez még több is - szóval ) csak vén emberként próbáltam "szívem felemelni" hozzájuk, megint.

De valójában - lelkem mélyén -  azért én is, mindig is az maradtam, s - remélem - már az is maradok: "...szabadlelkű diák".

(2007. október 14.)