és adjunk hozzá 18-at, abból megtudhatjuk éveink számát. De állitólag - egy osztálytársunk férje kiszámolta -, ez a 19. találkozónk volt tegnap (csak). Mert hogy eleibe csak 5 évente tartottunk, aztán kezdtük szaporítani, most évenkéntinél tartunk (de ők pl ,idősebbek is) fél évente....Ha visszagondolok, eleinte én hanyagoltam is ezeket a találkozókat, az 5 .évesnél - épp az egyetemet befejezvén, a Szovjetúnióban töltve a nyaram nagy részét (akkor épp nem engedtek ki Nyugatra...) nem voltam ott, aztán is mindig közbe tudott jönni valami, megint utazs vagy más, vagy a találkozót helyezték ki a városból.. vagy túl kicsi volt még a lányom...vagy egyszerűen nem volt kedvem(?
aztán elhatároztam, ahogy fogyunk is, hogy amíg tehetem nem hagyom ki ezeket az alkalmakat, de tegnap amikor egy étterem hátsó részébe úgy voltunk beszorítva, hogy onnan se ki se be , és még a pincérek se tudták hasbehúzás és fogyókúrás fogadkozások nélkül ellátni feladatukat - egyszer volt egy olyan érzésem , hogy kitöröm a mellettem levő üvegkirakatot és ott kilépek... (aztán majdnem a legvégén angolosan távoztam, mert közben hívott a nemzetközi könyvfesztiváli programokról hazaérő lányom kb 10 körül... s a nagy zajban kiléptem -az addigra levegősebb helyről -telefonálni, a jó friss utcai levegőre s aztán már vissza nem , de közben majdnem mindenki el is ment....(én meg amúgy is utálok bucsúzkodni) (nem is tudok)
végig olyan zaj volt bent , valami zeneféle zörej festette alá az éves beszámolóinkat, hogy a saját hangunkat se lehetett szinte hallani
spontán javasoltam, hogy az alma materünkben egy osztályban kellene máskor a beszámolóinkat megejteni és csak aztán átjönni zajos, zűrös étterembe vacsorázni, de azt hiszem süket fülekre találtam, mint ahogy - jól lehet már inkább utólag - tanáraink felemlegetésével, akiket nem szoktunk meghívni, mert már nincsenek, szóltak közbe, de igen! épp a tegnap megjelent Marosvidékbe irtam egy emlékező-köszöntő verset a művészettörténet tanárunkra, a 90 éves Tóth Ferencre emlékez)tet)ve ....pl
de én a homályosodó lencséjű karcos, régi ragasztott fényképezőgépemmel azért a sarki beszorult helyemből csináltam pár (megkapó?) arckép(vázlatot)...csak én persze nem vagyok egyiken se, (pedig szépen fel is öltöztem, meg is dicsértek ketten is- jut eszembe elmúlt években nem kellett volna tán farmerkosztűmben megjelennem(?)...
azért jó volt találkozni...megöregedtünk,de vagyunk akik... voltunk...többnyire már - mi szerencsések - az utódaink vagyunk...már dédunokánk(sic:) is van... a téma ők, meg a születendők, meg a mi szórasemérdemes bajaink, meg a hiányzók, meg az elmentek, meg a mindig jelenlevő múlt...
évről évre sose leszünk fiatalabbak, de örüljünk, hogy (még) vagyunk....ha már nem is nagyon sziporkázva... és virgonckodva, de legalább mindezt némileg felidézve... megidézve...
(pl hallom, hogy én milyen hidat tudtam csinálni, milyen laza voltam...! na tessék , a derekam már előre se hajlik mélyen, nemhogy hátra hídba)
