a nagyság nosztalgiája

Hogy fel akartunk nőni
minél előbb nagyra!

S közben nem vettük észre
hogy sose lehetünk már
olyan óriások
mint amilyenek
akkor voltunk

mikor oly kicsinek
gondoltuk magunkat

egymást ölők és éltetők

ezt nem akarom elhinni

még reggel félébren... férjemen gondolkodtam, azaz a konkluzióm ez a mondat volt/lett tömören:

Szegény Sanyi!

(egyszer azt mondta valaki kicsit beszámithatatlan vagy csak gátlástalan periódusában, és bántón vádlón, hogy ha nem váltam volna  el tőle, élne... lehet, csak én nem élnék.. ez volt a válaszom)

és rögtön utána ez a tömör, általánosítható, axiómaszerűség, amit le is jegyeztem a noteszembe, most, késő este megnéztem, ott van a reggeli beírás:

"egymás gyilkosai vagyunk"

nem szó szerint gondolandón irtam  persze  és  ill. teljesen általánositható értelemben gondoltam, de olyan durvának és magyarázatra szorulónak éreztem, hogy nem is írtam volna le blogba

de az előbb(!) ezt olvastam épp a fb-on (4 órája került fel):

" sorsszerű és végzetes volt a találkozásuk. Egymásra voltak utalva. Akadályozták is egymást. Ebben is egymást segítették. Egymásból éltek, egymást ölték és tönkretették. Egymást ették. A másik nélkül nem voltak el."

kiemelés tőlem, merthogy szinte szinonimája az én reggeli kósza gondolatomnak, bár én általánosítottam, itt viszont konkrétan egy legendás párról (Mészöly Miklósról és Polcz Alainról) irta Nádas...(most megjelent levelezési könyvük ("A bilincs a szabadság legyen" kapcsán... 

http://konyves.blog.hu/2017/12/09/nadas_peter_608?
utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare


nade mégis... érdekes egybeesés. nem?

.....

jut eszembe (ha nem is irtam le külön, de most eszembe jutott, hogy  az egymás gyilkosai vagyunk  mellé ezt is odagondoltam :

és egymás éltetői...

azt hiszem igy teljes a kép(let)

(de Nádas is ezt is irta... csak még az ominozus mondat előtt...."egymásból éltek")


2017. december 9. 23 óra

az ablak és párkánya

mindig
kibámultam
ablakokon

iskolában
étteremben
vonatokon

de hát nem arra valók
az ablakok?

jobb szerettem volna
kint?

de kintről meg mindig
befelé vágytam

talán ezért lett
kedvenc helyem
ifjúkoromban

az ablak
párkánya

mert ott egyszerre
lehettem
kint és bent

felfüggesztett helyzetben

--

de ma már nincs
az ablakomnak párkánya

sem átmeneti helyzeteknek
élhető realitása

visszafele

már mindent értek
a régmúltamból ,
visszafele tekintve

hálásnak is kéne lennem
amik miatt haragudtam
egyes emberekre

ők bölcsebbek voltak
és óvtak meggondolatlan
magamtól is

magukra véve
ostoba szemrehányó
haragom is

már tudom
jót akartak
mikor nem támogattak

na de most mi van
ki óv meg magamtól
erre a kis finisre

még csak a jövő
éleslátásában sem
bízhatom

aki (egyszer) magasbaemelt

hosszú folyosón állok

ajtó mellett a falnál

pici kislány

itt laktunk a láger után

egy szállodában

s vártuk apukám

ki nem jöhetett

mert megölték

a németek

igy hallottam később

de most még 

semmit se értek és

nem is tudok

két éves vagyok

nem tudom a szálló nevét

se a magamét

s egy szombat délután

az óvodából 

elcsatangolok...

de most itt állok

és várok

a szálló folyosóján

(már tudom

hogy hívták:

continentál )

kicsi kislány

elveszett

nem tudom 

a nevemet

...szóval ahogy itt állok

egy hosszú vékony alak

fekete ruhában felém halad

és  hirtelen magasba emel

apám öccse lehetett -

ahogy később rájöttem

(színházába vittek el

mikor tényleg elvesztem

de így mégis meglettem)

(vajon tényleg meglettem?)

egyszer a cipőfűzőm is

jószorosra megkötötte

( ma sem tudom, rendesen)

és jóval később is mindig

magasba akart emelni

(de nem mert hozzám érni sem)

                                                                   (emlékcserepek)

  

nagyanyám zongorajátéka és a padlórecsegés

nagyanyámat csak egyszer
hallottam zongorázni
tágas ablaknál
ült előttem

a nap besütött ránk
és a billentyűfutamok
magával ragadták
őt is és engem

de aztán jött egy bácsi
ajándékkosárral felém
recsegett a padló lába alatt
nem hallottam tovább a zenét....

ma is hiányzik még


                           (emlékcserepek)

deficit

És mondd Juli
hány éves a
tanácselnök

nem birtam
K. Laci bácsi
kérdéseire válaszolni

pontosabban
nem bírtam a kérdéseit

nem tudtam hány éves
a tanácselnök
mert nem is érdekeltek
tanácselnökök
(s párttitkárok se
egyszer le is toltak ezért
az igazgatóm hivatott
irodájába be
azzal hogy
panasz érkezett
a pártbizottságról
mert állítólag
nem fogadtam
a párttitkár köszönését
hogy képzelem
meglehet
nem  is tudtam
ki az éppen
és mindig elgondolkodva
jártam úton-útfélen)

a tanácselnökre visszatérve
évekkel ezután
egy Pulitzer ünnepségen
már nem tanácselnöki minőségben
savanyúcukorral kinált
és közben közölte
a neológ templomunk
lerombolása
a zsidók felelőssége
nem igaz egy szava se
szabadkozik
gondoltam s mondtam is
valami tiltakozást
fejemet csóválva
(a cukorkát persze
el nem fogadtam
mást nem tehettem)

szóval nem tudtam
hány éves
de jóval fiatalabb
lehetett mint K. Laci bácsi
hiszen nála mindenki
fiatalabb volt
lévén ő a családban
de tán az egész világban
az utolsó mohikán
(ahogy neveletlen
neveltgyerekei
-unokatestvéreim-
csúfolták)

minden péntek este
imádkozott
félrevonulva
egy sarokba
föl se véve a zsivalyt
mit mi csaphattunk
körülötte,igaz
fele se juthatott a fülébe
mert nagyot hallott
s ilyenkor Istenre
befelé figyelt
valószínűleg
s nem miránk
és nem érdekelték
tanácselnökök se

de azt nem engedte
hogy a balatoni ház
épitésekor talált
mogendovidot
nyakamba tegyem
nem kell hivalkodni
a sorsot kihívni ellenem
sújtott már eleget
vigyázott rám

bölcs volt és
figyelmes
minden érdekelte
igaz, mivel nagyot hallott
sokszor azt se észlelte
amit mondtunk neki mégis
olykor nagykegyesen

de rengeteget olvasott
onnan mindent tudott
meg  a feleségétől
a nagynénémtől
ki megszólalásig
hasonlitott
anyámra
őt Dusit dusánkázta
(pedig nem tudott oroszul)
de nagy lelke volt neki is...
ha nem is mindig mutatta ki

tőle tudom azt például
hogy kiskoromban
rászóltam a macskára náluk
eképpen: "ne nyávogálj"
(minden stimmel
a macskákat sose sziveltem)
s egyszer mikor vártuk
a buszállomáson
nagynénémet
s ránk villant az autó
reflektorfénye
kinyúltam feléje:
elkiáltva magamat:
HŰ DE NAP!
(életem első metaforája
így fennmaradt)


...a tanácselnök is már rég meghalt
nem tudom hány évesen
de arra jól emlékszem, hogy
a nagynéném vígasztalhatatlan volt
egy egész éjszakát átzokogott
s panaszkodott anyámnak
a sorssal lázadozva
mikor Laci bácsi eltávozott oda
ahova már ő is, azóta
mindketten matuzsálemi korban..

meg mindenki szinte aki e történetben szerepel....
kivéve még minket rossz "gyerekeket"
akik untuk a kérdéseket....

ahelyett hogy mi is  kérdeztünk volna
nem feleltünk

mi mindent veszítettünk...

azt hittük örökké tart az ifjúság
meg az öregek is örökké élnek
legalább is kivárják
kései válaszaink...

s felsemtett kérdéseinkre
is még felelhetnek

bármikor......