költészetnapi ez-az

11-re a Hagymaházba készülök. A Medália dijátadásra, de 11-kor lenne a műsorújság szerint is lányomnak a Tilos rádióban jelenése...sőt itt is kellene lennie, Makón, hiszen a Medália dijazás szakmai kuratóriumának tagja, de mióta anya, jogosan  és érhetően háttérbe szorulnak az anyaságán kivüli egyéb teendők. Különösképp ha az utazással is járnának...Mindennek ideje van... de azért van egy fórum, ahol együtt elfért anyaság és költészet is, a Könyvesblog költészetnapi rovatába gyerekével együtt tették be. és első, még gyerekkori, "...gyereknek lenni..."c. könyvével...

(alatta villáminterjú és 3 új vers is -ill. az ÉS-ben ill. Kalligram folyóiratban mostanában megjelentek. Érdemes elolvasni!)

A Medália dijas Szöcs Petra verseit is kedvelem. Épp azt olvastam, mielőtt elindultam az ünnepségre(egy keserűt, anyjáról) amit a dijátadás alkalmával is felolvasott.

Volt még meglepetés a szinpadon, a polgármester igazán megrázóan, nagyon "belülről" mondta el kivülről József Attila Kész a leltár-ját (a diáktömegre tekintettel, helyesen, az utolsó sorokat el is hagyva) - egyfajta költészetnapon is túlmutató üzenetként..."Magamban biztam elejitől fogva..." épp a napokban gondoltam rá, hogy ezt muszáj, a magunkban bizás nélkül semmi másban, senki másban se bizhatunk. Istenben sem... És ez nem csak önigazolás. Inkább figyelmeztető biztatás... És ezen is múlik, hogy milyen lesz a leltár... végül... (József Attila mindig segit... kár , hogy magának nem tudhatott...)

Este a Múzeumban folyóiratunk, a Marosvidék bemutatója. Mint egyik szerző voltam jelen, s meghiva. A holokauszt emlékévről is volt egy fejezet, abba kértek fel engem is...meg a Kecskeméti Ármin Egyesületünk elnökét, Urbancsok Zsoltot, és lányom egyik irását (illetve egy kiállitásnyitó beszédét is betették)...Először szó lett volna, hogy olvassam fel valamelyik "versem", de végül is az elnökünk idézett... jobb is igy. Azt hiszem -különösen erről a témáról - egy hang se jött volna ki a számon közönség előtt... Megirni könnyebb... Megirni viszont muszáj... De nem vagyok se iró, se költő... se szinész. És távol áll tőlem minden "szereplés" - hát még amatőrködés.  Már. Sorra utasitgatom vissza a felkéréseket. Igen. Mindennek ideje van. Volt.(?)

Az viszont különös, hogy mintha a költészet ideje újra eljött volna számomra. Szeretek verseket olvasni megint. És muszáj leirni is egy pár olyasmit... belőlem is. Magam is meglepődtem, mikor ilyesféle formában botlottak vagy szakadtak ki belőlem a szavak. Szinte maguktól. Úgy látszik, nem csak gyerekversek vannak (azaz gyerekek által irtak), hanem öregversek is...

Ir újra. Mint pár évtizede
A csalódásairól.
A papir türelmes
Mindent "BEVESZ" -
Türelmesen hallgat
Még várni is tud -
A feltörő gondokra,
sebekre...

A legjobb pszichoterapeuta

---

pár számszaki tanács és némi vigasz öregeknek

pár számszaki tanács és némi vigasz öregeknek

ha rég találkoztál valakivel,
nem árt újra bemutatkoznod

ha egyszer elmész otthonról
gondold meg jól hová
másodszorra már nem tudsz
menni sehová

számold a lépteid
mérd ki
feleslegesen ne
egy tapodtat se

mérd be a padok
egymáshoz közeli
távát
arra menj amerre
nagy a sűrűségük

ne menj túl nagy tömegbe
mert rosszul lehetsz
de oda se hol kevesen
ott nincs kire ráess

egy vigasztaljion
sose vagy egymagad
annyi minden benépesit
annyi sok ideje
mióta élsz

s az az egy is
ami vagy
oly sok

maga a mindenség

lector ignotus

újabban utazási fóbiám van, Pestre megyek, Szegedig, a pályaudvarig eljutni nagyobb cécó , buszon, mint aztán az IC-n. Messzebbről jön a busz, néha tele, most is, úgy tűnik, ahogy a lépcsőn nagynehezen felemelem a bőröndöm, és odább taszajtom, látom csupa foglalt hely, de mégse, egy szakállas, sovány fiatalember, már rakja is összébb a cuccát és le tudok ülni mellé...Megköszönöm, de biztos nem is hallja, a fülében  okostelefon zsinórja, zenét hallgathat, sőt a kezében könyv, olvas. Ritkaság. ezen a vonalon...Félrenézek a lapokra. Most lepődök meg igazán. Verseket olvas. Méghozzá veretes, cizellált, esztétikai és morális értékekeket képviselőket. Kimunkáltakat Hatalmas, klasszikus műveltségről árulkodót--- pislogok én is a szövegre...ki akarom találni a mondattöredékekből ki a költő. Az biztos, hogy nem mai, esetleg nem is magyar? hanem műforditás? vagy Nyugatos lehet, múlt század első feléből... ?  a Pictor Ignotus cim... Ignotus nevére emlékeztetve erősit meg a Nyugat gyanúban...de a vers gondolata csodálatos, hogy lám a névtelen festőnek (jut eszembe a középkori M.S. mester) nem a neve fennmaradása a fontos, hanem a mű... Hát akkor talán mindegy is lenne, ki irta e verseket is, de aztán váratlanul egy sor, meg egy cim Arany Jánoshoz, megfejtéshez közelit: "nem takart seb kell, inkább festett vérzés!"...festett vérzés... Mintha József Attila idézte volna e sort, a Baumgarten dij kérelmekor, amit (hasztalan) irt, Babitsnak (akinek Arany példaképe volt)... aztán lapozás és a Danaidák.. most már biztos vagyok benne, igen, Babits, a nem névtelen poeta.. (S még ki se esett a szemem..) A fiú olvas tovább. Vajon milyen zenei kisérettel, Vajon miért pont Babitsot? sorról sorra, mint egy regényt, megrágva. Aztán be is csukja a könyvet, hogy megérkeztünk az állomásra., Babits válogatott versei (Holnap kiadó)

Nehezen kászálódok le a buszlépcsőn De valahogy jobb kedvem lett...

Olvasnak még verseket. (nem csak irnak:)

kösz, kedves névtelen utitárs, névtelen olvasó azaz lector ignotus, s nem csak a helyet...

Halleluja (Rufus koncerten)

folynak a könnyeim

örömkönnyek?

szomorúk?

ki tudja ezt szétválasztani

megértem

megéltem

nem kell kiásni magam

a földből érte

posthumus

halleluja

éljen az élet!

(és élő zenéje)

forditott

Néha elfelejtem

hogy nem élnek a halottaim...

anyám, nagynéném, 

nagybátyám...

lehet is, hogy élnek?

Néha elfelejtem,

hogy élek!

Pécs, Fürdő utca 1, háromszor - avagy egy kis hallél

PÉCS, FÜRDŐ UTCA 1 . - HARMADSZOR avagy SZABÁLYTALAN HALLÉL

(2007. április 16)

Mikor másodszorra jártam ott, 15 éves koromban, 1958-ban, egy iskolai kirándulás alkalmával, nem tudtam, hogy már másodszorra, mindenesetre dejavu-m volt! S csak évekkel később jöttem rá, -egy régi levelezőlap cimzéséból –, hogy tényleg már jártam ott, illetve vittek oda, jóval korábban, kb 3 évesen, 1946-ban, valószinű akkor nem is nagyon tudva tartózkodásihelyem utcanevét. - Most meg, évtizedek múltán már tudatosan kerestem föl (immár harmadszorra), a „titokzatos" Fürdő utca 1-et – Pécsett jártamban.

A háború, a deportálás viszontagságai után beutalót kaptunk egy kis nyaralásfélére Harkányfürdőre. Pontosabban anyu kaphatta, de magával vitt engem is. (Hova is tehetett volna? A deportlásba is együtt vittek bennünket, különben is.) Csakhogy ezt kifogásolták néhányan – zavarhatta a többi felnőttet kissé zajos viselkedésem – s így el kellett engem távolitani, a közeli Pécsre, egy gyermekotthonba, arra a pár napra. (Én csak arra emlékszem, hogy a harkányfürdői parkban egy kis játékautóm úgy begurult egy bokor alá, hogy ott maradt örökre. (Ó az, elveszett gyerekkor!) A gyerekotthonban fehér alapú apróvirágmintás flanel egyenpijamába öltöztettek engem is, sorban elhelyezett kis ágyakba fektettek, de előtte, minden alkalommal egy kis kockacukrot kaptunk (jót tehetett a tejfogaknak), de egy jóéjt puszit is a gondozónéniktől... (és jut eszembe, vajon miért nem tudok én ma se elaludni anélkül, hogy egy mokkacukrot be nem raknék a számba -altató helyett?)

12 évvel később iskolai kirándulásunkon Pécsett, a Délszláv diákotthonban szálltunk meg. Fatálisan ugyanabban az épületben, ugyanabban a teremben, csak a név és funkció változott. Mellette a zsinagóga nagy épülete. Talán az adta a rokonérzést illetve a dejavuet. le is foztóztam , peidg alig csináltam képet arról a kirándulásról, de ez fontos lehetett - ha semmi köze nem is volt a közös programjainkhoz.

Fél évszázaddal később már magam is kíváncsi lettem: mi lehet most a Fürdő utca 1-ben.

Egy önkéntes idegenvezető néni elkisért, pedig nem is zsidó - mégis tagja a pécsi izraelita baráti társaságnak. Mondja: újra a hitközségé lett az épület, de ne riadjak meg: az alsó szint helyiségeit anyagi okokból bérbe adták, így ott különböző ruházati üzletek, sőt valami masszázsszalonféleség is van!

Éppenséggel nem ijedtem meg, a harsány reklámtábláktól sem, hiszen mellettük ott állt a szolidabb, de azért feltűnő magyarázó felirat : ezek csak bérlemények.

Az épület felső emeletére – a hitközségi részlegbe- zárt, cirádás vaskapunál történő csengetés után (oldalt mezuza!) fel is lehet jutni.

„Mijáratban vagyok?” - Elmondom. Keresem a múltat. A 60 év előtti múltam. - kiderül, hogy az ottjártam okáról faggatózó ügyintéző hölgy is annak idején ugyanitt, a gyermekotthonban volt. Két 64 éves „gyerek” mosolyog egymásra... a két múlt összeér. A terem, ahol annak idején kis ágyaink álltak, s ahova behozták nekünk a mindenesti cukorkát és a szeretetet, jobbra, igen, felismerem az) irányt, most imaterem. Holnap épp péntek este. Még a városban leszek. Eljönnék imádkozni, ha lehet. Hányan szoktak lenni? Huszan... Imakönyvet tudnak adni? (nem hoztam magammal) Nem valószinű.

Nem is tudom miért, de nem megyek el péntek este.. de már este 7 felé jut eszembe, a pécsi pályaudvarról jövet, bosszantó, hosszadalmasra nyúlt jegyelővételi hercehurca után, hogy lekésem a szombat bejövetelét s a 18,30-as imaidőt...

Pedig el kellett volna menni! Hálát mondani... halélt? Abból van a legtöbb az imakönyvben. De azt lehet magunktól is, fejből. A magunk imáját , háláját kifejezni. Hiszen még mindig itt vagyok. S valakinek meg kell köszönni.

De ehhez nem is kell imakönyv, se imaterem. Bárhol s bármikor megtehetem... Most is, itt is. Hát köszönöm.

(Mert ahogy Kertész Imre is írja a K. dossziéban: „...végül is valakinek köszönetet kell mondanunk az életért, akkor is, ha senki sincs, aki ezt a köszönetet tőlünk elfogadhatná.”) "
....És akkor most , 70 év után.. Itt és most is.
Köszönöm.

Rég volt...

nagybátyám (apukám öccse)  - Gonda László - Ausztráliából küldött - gépiratai közt találtam:

testvérek avagy "magyar zsidó kisfiúk" ... a kisebb a nagybátyám, , a nagyobb az apukám, (aki később nem élte túl a munkaszolgálatot).

RÉG VOLT, de úgy tűnik, mintha ma lett volna... Apám, aki egy ősmagyaros, bajúszos, irodalmi magyart beszélő ügyvéd volt, minden este odaállitott maga elé, én akkor épp a térdéig értem. „Mi vagy Lacika?” - kérdezte. Azt kellett kérdésére felelnem - ami jólneveltségemnek alapját képezte-, hogy „ÉN MAGYAR ZSIDÓ VAGYOK!” ebben a belém nevelt hiszemben lettem felnevelve, s ez volt az a hamis, félrevezető eszme, amely sok-sok évig vezette, befolyásolta és kialakította a magamról való hitemet.Sok, sok éves eszmei küzdelmem után, végre, végre, a múlt hosszú, hosszú analizise után, tisztult meg az a valamim, amit agynak vagy agyműködésnek hivnak. Úgy 22 éves voltam, amikor mint táncművész turnézni kezdtem át és át Európa országaiban. Akkor büszke voltam rá, és ragaszkodtam hozzá, hogy "a m a gy a r táncos”nak hirdessenek. Habár szüleim gyerekkoromban hangsúlyozottan magyarnak neveltek, kötelességemnek tartották, hogy héberül folyékonyan tudjak olvasni, illetve imádkozni. Azonban én, a „magyar” táncos, utazásaim alatt azt se tudtam, hol van a zsidó templom, és szégyen, gyalázat, de elfelejtettem héberül olvasni. Meg kell jegyezzem, hogy minden este, az ágyban imádkoztam magyarul, mert hiszen apám tanitása, mely szerint én magyar zsidó vagyok, még élénken élt bennem, hát úgy gondoltam, JOGOM van magyar nyelven is imádkozni. Node aztán, hogy Hollandiában két revü producere, rendezője és szereplője lettem, mikor bejöttek „vendégeknek” a német csapatok (amint Göbbels mondta, hogy „megvédje az angoloktól Hollandiát”!) engem egy magyar honfitársam feljelentett a ragyogóan megszervezett Gestaponak. Minthogy azok a kellemes kihallgatásaim nem idetartoznak, azokról csak annyit, hogy a feljelentés arra kényszeritett, hogy karrieremet megtörve, otthagyva két revümet, megszökjek Hollandiából, s visszatérjek hazámba, Magyarországra. Ott a Horthy kormányzó vezetése alatt működő kormányok nem osztották boldogult apám tanitását, csak annak a felét akceptálták, eltörölvén, hogy „Lacika magyar”, helyben hagyták, hogy zsidó vagyok. Magyarnak nem volt szabad éreznem magam, dacára anyanyelvemnek, érzelmeiemnek és nevelésemnek – de ami igaz, igaz: zsidónak nem csak érezhettem magam, de a törvény annak nyilvánitott. Magyar katona már nem lehettem, csak olyan lenézett zsidó munkaszolgálatos, -illetve kényszermunkás., akinek a rendelet szerint , hogy azzal is hangsúlyozzák, hogy nem magyar, sárga karszalagot kellett viselnie, ami szemmelláthatóan alátámasztotta, hogy az olyan apák, mint amilyen az enyém volt, félrenevelték gyermekeiket. Ahogy az vitathatatlanul bebizonyosodott -ha szembe merünk nézni azzal az igazsággal, amelyet a történtek igazolnak –, azoknak az apáknak volt igazuk, akik azt hangsúlyozták gyermekeiknek, hogy „zsidók”. Tudniillik – mint az szigorúan bebizonyosodott –, hiába modták sőt hazudták az apák, hogy „magyar zsidók”. Az a bizonyos „asszimilálódás”, amiről néha a magyarok beszéltek, hazugság volt. Ők nem akarták -dacára a tehetséges zsidóiknak,-, hogy azok asszimilálódjanak., beolvadjanak. Annak idején az európában uralkodó nácizmus „segitette” különböző országokban az addig kissé kevésbé hangosan hangoztatott, de mindi ott lappangó antiszemitizmust. Azok a szerencsétlen, önmagukat becsapó, „asszimilálódott”, mellüket büszkén verő „magyar vagyok” zsidók csúnyán becsapták önmagukat. Mi próbáltuk elhitetni magunkkal, ahogy belénk nevelték, hogy csak a vallásunk zsidó, de katolikus vallású lehet különböző nemzetiségű ember, míg a zsidó vallás szervesen összefügg a zsidó néppel. Azok, akik „kint”, az élet piacán magyarul beszélnek, de bent a templomban héberül imádkoznak, lehetnek az államnak hasznos, tehetséges polgárai, de nem magyarok.Én és az én generációm félre lettünk vezetve. Azoknak a zsidó fiúknak, akiknek nem lábadt könnybe a szemük, mikor a magyar himnuszt énekelték, mint nekem, és olyan százezreknek, akiket a magyar állam halálra itélt, mikor deportáltatta őket,- ők, akik nem lettek úgy nevelve mint én, és sokan, sokan arra, hogy „magyar vagy Lacika” - nekik, akik zsidónak érezték magukat, s nem tagadták le önönmaguk előtt -mint sokan közülünk –, hogy zsidók, mint beigazodott , nekik volt igazuk! (...)