Pécs, Fürdő utca 1, háromszor - avagy egy kis hallél

PÉCS, FÜRDŐ UTCA 1 . - HARMADSZOR avagy SZABÁLYTALAN HALLÉL

(2007. április 16)

Mikor másodszorra jártam ott, 15 éves koromban, 1958-ban, egy iskolai kirándulás alkalmával, nem tudtam, hogy már másodszorra, mindenesetre dejavu-m volt! S csak évekkel később jöttem rá, -egy régi levelezőlap cimzéséból –, hogy tényleg már jártam ott, illetve vittek oda, jóval korábban, kb 3 évesen, 1946-ban, valószinű akkor nem is nagyon tudva tartózkodásihelyem utcanevét. - Most meg, évtizedek múltán már tudatosan kerestem föl (immár harmadszorra), a „titokzatos" Fürdő utca 1-et – Pécsett jártamban.

A háború, a deportálás viszontagságai után beutalót kaptunk egy kis nyaralásfélére Harkányfürdőre. Pontosabban anyu kaphatta, de magával vitt engem is. (Hova is tehetett volna? A deportlásba is együtt vittek bennünket, különben is.) Csakhogy ezt kifogásolták néhányan – zavarhatta a többi felnőttet kissé zajos viselkedésem – s így el kellett engem távolitani, a közeli Pécsre, egy gyermekotthonba, arra a pár napra. (Én csak arra emlékszem, hogy a harkányfürdői parkban egy kis játékautóm úgy begurult egy bokor alá, hogy ott maradt örökre. (Ó az, elveszett gyerekkor!) A gyerekotthonban fehér alapú apróvirágmintás flanel egyenpijamába öltöztettek engem is, sorban elhelyezett kis ágyakba fektettek, de előtte, minden alkalommal egy kis kockacukrot kaptunk (jót tehetett a tejfogaknak), de egy jóéjt puszit is a gondozónéniktől... (és jut eszembe, vajon miért nem tudok én ma se elaludni anélkül, hogy egy mokkacukrot be nem raknék a számba -altató helyett?)

12 évvel később iskolai kirándulásunkon Pécsett, a Délszláv diákotthonban szálltunk meg. Fatálisan ugyanabban az épületben, ugyanabban a teremben, csak a név és funkció változott. Mellette a zsinagóga nagy épülete. Talán az adta a rokonérzést illetve a dejavuet. le is foztóztam , peidg alig csináltam képet arról a kirándulásról, de ez fontos lehetett - ha semmi köze nem is volt a közös programjainkhoz.

Fél évszázaddal később már magam is kíváncsi lettem: mi lehet most a Fürdő utca 1-ben.

Egy önkéntes idegenvezető néni elkisért, pedig nem is zsidó - mégis tagja a pécsi izraelita baráti társaságnak. Mondja: újra a hitközségé lett az épület, de ne riadjak meg: az alsó szint helyiségeit anyagi okokból bérbe adták, így ott különböző ruházati üzletek, sőt valami masszázsszalonféleség is van!

Éppenséggel nem ijedtem meg, a harsány reklámtábláktól sem, hiszen mellettük ott állt a szolidabb, de azért feltűnő magyarázó felirat : ezek csak bérlemények.

Az épület felső emeletére – a hitközségi részlegbe- zárt, cirádás vaskapunál történő csengetés után (oldalt mezuza!) fel is lehet jutni.

„Mijáratban vagyok?” - Elmondom. Keresem a múltat. A 60 év előtti múltam. - kiderül, hogy az ottjártam okáról faggatózó ügyintéző hölgy is annak idején ugyanitt, a gyermekotthonban volt. Két 64 éves „gyerek” mosolyog egymásra... a két múlt összeér. A terem, ahol annak idején kis ágyaink álltak, s ahova behozták nekünk a mindenesti cukorkát és a szeretetet, jobbra, igen, felismerem az) irányt, most imaterem. Holnap épp péntek este. Még a városban leszek. Eljönnék imádkozni, ha lehet. Hányan szoktak lenni? Huszan... Imakönyvet tudnak adni? (nem hoztam magammal) Nem valószinű.

Nem is tudom miért, de nem megyek el péntek este.. de már este 7 felé jut eszembe, a pécsi pályaudvarról jövet, bosszantó, hosszadalmasra nyúlt jegyelővételi hercehurca után, hogy lekésem a szombat bejövetelét s a 18,30-as imaidőt...

Pedig el kellett volna menni! Hálát mondani... halélt? Abból van a legtöbb az imakönyvben. De azt lehet magunktól is, fejből. A magunk imáját , háláját kifejezni. Hiszen még mindig itt vagyok. S valakinek meg kell köszönni.

De ehhez nem is kell imakönyv, se imaterem. Bárhol s bármikor megtehetem... Most is, itt is. Hát köszönöm.

(Mert ahogy Kertész Imre is írja a K. dossziéban: „...végül is valakinek köszönetet kell mondanunk az életért, akkor is, ha senki sincs, aki ezt a köszönetet tőlünk elfogadhatná.”) "
....És akkor most , 70 év után.. Itt és most is.
Köszönöm.