2024. szeptember 30., hétfő
Ilia Mihály 90 (Váritól Turiig- róla)
Megszólalt a héten az Élet és irodalomban Szajbély Mihály irodalomtörténész, a szegedi egyetem professzora és a ma 90. életévét betöltő Ilia Mihály irodalomtudós-szerkesztő-egyetemi tanárt köszönti, akit az 1958-as romániai utazása, az ott felfedezett magyarság, a kisebbségi lét veszélyhelyzetének a megismerése, érzelmileg oly annyira megragadott, hogy egész életét és munkásságát a határon túli magyar – azon belül pedig hangsúlyosan az erdélyi magyar – literatúrának szentelte, annak művelőit szolgálta, illetve őket minden módon segítette.
E köszöntésből kiderül, Ilia Mihály számára a magyarságtudat, a felelősségtudat, a magyar kultúra szakadásainak felszámolása bőven adott teendőt nemcsak határokon túl, hanem a kádári Magyarországon is, ahol a Tiszatáj főszerkesztőjeként a folyóiratot az egyetemes magyar irodalomtörténetbe örökre beírta. Majd az is, hogy miután a Kádár-rendszer ellenfélként kezelte, s távozni kényszerült az irodalmi szemle éléről, lap nélkül is nagyra becsült szerkesztő maradt, úgy, hogy „céllá tette azt, ami addig eszköz volt: a levelezést.”
„Ha ő nem lenne, talán már régen szétesett volna végképp a mind irányvesztettebbé váló magyar szellemi élet.”
A Megszólalt a héten… rovat sajátos lehetőségét kihasználva, tíz évvel ezelőtt, amikor Ilia Mihály intézményemberünk 80. születésnapján magam is csatlakoztam a tisztelgők és a legnagyobb elismeréssel adózók népes táborához, egy akkori méltatójának, Vári Györgynek köszöntő írását ismertettem a fenti címmel.
Tettem ezt azért, hisz ebben a lakonikus tömörségű életmű-összegzésben Vári olyan evidenciát mondott ki, amivel messzemenően egyetértettem és tudtam, hogy hasonlóképpen vélekednek Róla mindazok, akikkel hozzám hasonlóan kegyes volt a sors, hogy személyesen megismerhették Őt. Hadd tegyem hozzá: számuk biztosan ezres nagyságrendű Szegedtől Marosvásárhelyig, Kassáig, Újvidékig, Ungvárig, Bukarestig meg Ausztráliáig, illetve el egészen Puerto Ricóig.
Akkor nem véletlenül hoztam szóba, hogy Illyés Gyula írta arról a Márton Áronról, aki korának történelmi viharaiban, minden esetben vállalta erkölcsi meggyőződéséből eredő szerepét és a nemzethűséget: Gyulafehérvár 74. püspöke „emberkatedrális” volt. Ilia Mihályt, az 1934. szeptember 29-én, azaz ma 90 éve Tápén született irodalomtörténészt, irodalomkritikust és szerkesztőt azért, amit az elmúlt hét évtizedben a magyar kultúráért, elsősorban a határokon túli magyarság érdekében tett, csak egy ehhez hasonló szóleleménnyel lehetne találóan jellemezni. A Czine Mihály féle elkeresztelés, „a folyóirat nélküli főszerkesztő” nagyon igaz, de Ilia Mihály egy ennél is találóbb, sokatmondóbb jelzőre érdemesült. Akkor is és ma is a Vári Györgynek köszönhető minősítés, a „Láthatatlan Óriás” nyerte el leginkább a tetszésemet, mert ez a legkifejezőbb. Ugyanis „A nagy emberek talán legfontosabb típusa láthatatlan, mert a hatása mások teljesítményében mutatkozik meg és még ezek a mások sem mindig veszik észre, ki az, aki munkálkodik általuk. Minden nagy tanár és nagy szerkesztő hivatása ilyen – láthatatlan.”
És miért „óriás” is ugyanakkor? Azért, hisz a mindenki által „Tanár úr”-nak aposztrofált Ilia Mihály azt a küldetést vállalta/vállalja és művelte/műveli mesterfokon, melyhez hasonlót csak Kazinczy volt képes megtenni a magyar kultúráért, az összmagyar nemzetért.
Hogy ez a megállapítás cseppet sem túlzó a tápéi juhász nagy tehetségű és párját ritkító munkabírású fiát illetően, hadd szolgáljak rögtön a meggyőző bizonyítékkal is. Ugyanis, ha az elmúlt hat évtizedben, és különösen a ’89 előtti reménytelennek tűnő lét korszakának éveiben, az akkori Romániában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában és Szovjetunióban, de másutt is, a kisebbségi sorsban élő magyar tehetségeknek és értékeknek ne lett volna egy olyan, mindenkire figyelő és segítő szellemi mecénása, mint Ilia Mihály, – a talentumok közül sokaknak jövője sokkal mostohábban alakult volna, az írásaikról pedig mit se tudott volna a Kádár-éra Magyarországa.
Ugyanis, és itt ismét hivatkoznom kell a már idézett Vári Györgyre: „abban a pár évben, amíg intenzív besúgó-tevékenységtől övezett munkáját hagyták végezni, olyan kulturális modellt teremtett, amilyet azóta se sokan: a régiókból, kulturális tájegységekből összeálló, egyetlen, de sokféle magyar irodalomét.”
Lássuk ezek után magát az ÉS-beli, Az Ilia-titok címet viselő születésnapi köszöntőt, mely indításában újra egy evidencia, egy bizonyításra nem szoruló tény kerül szóba, amihez hasonlót senki másról a Kárpát-medencében elmondani nem lehet:
„Nincs ember, aki Ilia Mihályt ne szeretné, és ha netán mégis lenne (nincsen), nem mer megszólalni, mert Ilia Mihályt mindenki szereti. Ez olyan természetes, mint ahogy a nap fölkel, és Szeged Tápéval határos. Pedig – gondoljuk meg! – nincs furcsább ennél. Még a háta mögött se mondanak rá rosszat. Még az írók sem. Pedig ők aztán, aj-haj. Hogy lehet ez?
De van itt más furcsaság is. Gyakran hallani, olvasni: Osvát óta nem volt olyan talentumos szerkesztője a magyar irodalomnak, mint Ilia Mihály. Osvát Ernő 21 évig szerkesztette a Nyugatot, Ilia nem egészen 3 éven át a Tiszatájt. Jó régen, 1972 májusától 1975 januárjáig. És mégis, a Tiszatájról mindenkinek Ilia jut eszébe, Iliáról pedig a Tiszatáj. Talán azért, mert szerkesztő maradt mindmáig, és ezzel immár 31 évet vert rá Osvátra. Ez persze még nem lenne elég, hosszabb ideig a pályán maradni legfeljebb sportteljesítményként kivételes.”
A páratlanul gazdag és sokrétű munkásság ezelőtt 65 évvel vette kezdetét, hogy aztán a múlt század ’60-as és ’70-es éveiben kiteljesedjen. Ezt a felívelést ekképp tárja elénk Szajbély:
„Ilia első írása, Ladányi Mihály pályakezdő verseskönyvéről, 1959-ben jelent meg a Tiszatájban. Azután másokról és máshol is, például a Kortársban, Új Írásban. Gyorsan kiderült, nem helyi érdekű kritikus. Közben a Tiszatájnál rábízták a kéretlen kéziratok olvasását, dilettánsok visszautasítását. Velük könnyű dolga volt, de a szerkesztőségben nehézsúlyú dilettánsokkal kellett küzdenie. Merthogy 1956 után a kompromittálódottak helyére megbízható elvtársak léptek, nem éppen írói-költői érdemeik okán. És csináltak provinciális lapot, a maguk közlönyét. Nem tudom, valaha feltárható lesz-e, minek (kinek) volt köszönhető, hogy Ilia előbb a versrovat vezetője, majd a lap főszerkesztő-helyettese lett. Mindenesetre tény, hogy mire papíron is az élre került, már ő szerkesztette a lapot, és országos, sőt országhatárokon túlnyúló fórummá alakította azt.
Pontosan ez utóbbi az oka annak, hogy szerkesztői tevékenysége Osvátéhoz mérhető. A határon túli magyar irodalomra irányuló figyelem, hazai publikációs lehetőség és kritikai visszhang biztosítása a határon túli szerzőknek, folyamatos reflexió a Kárpát-medencei népek kultúrájára, az együttélés történeti kérdéseire – mindez néhány évtizede már magától értetődő minden folyóirat számára. De a hatvanas években olyan áttörést jelentett, amely jelentőségében csak a Nyugatéhoz mérhető.”
Abban a Csongrád megyében, melyet a kambodzsai kommunista diktátor után Pol Pot megyének is neveztek a megyei pártvezetés keményvonalassága miatt, ez az Ilia Mihálynak köszönhető áttörés nem volt ínyére a hatalomnak, és következett is a retorzió. Ezt felelevenítve a cikkszerzőnk egy olyan egykori epizódot említ meg, melyből kitűnik, miért is becsülhetjük kivételes erkölcsi tartásáéért is Ilia Mihályt, és miért hozta létre az iránta érzett tiszteletből és hálából 2014-ben a ma annyira hiányzó Kántor Lajosunk a mindenünneni magyar literátorokat tömörítő IBANET-et. (A betűszó megfejtése: Ilia-Barátok Nemzetegyesítő Társasága.)
„A város, a megye, az ország fura urai megrettentek, és támadásba lendültek. E. Fehér Pál a Népszabadságban például. Írásai a pártközpont véleményét fejezték ki, még akkor is, ha Aczél György úgy tett, mintha E. Fehér jelentéktelen magánakcióiról lenne szó. Ilia meséli, amikor egy raporton panaszkodott, azt mondta Aczél, mit törődik maga az E. Fehér Pállal. „Ekkor mondtam el neki, ezen ő megsértődött, azt a történetet, hogy amikor az én apám pásztor volt (…), arra a birkára, amelyik elment a többitől, ráuszította a kutyát. (…) A puli utánament, visszahajtotta, egypárszor beleharapott a birka lábába, a birka keservesen bégetett, odament apámhoz. És apám azt mondja neki, a birkának, hogy nem én bántottalak, a kutya harapott meg. Maga így csinál velem.”
Húzd meg, ereszd meg.”
A folytatásban aztán képet kapunk, hogy milyen is volt a cenzúra Ceauşescu Romániájában és milyen a „legvidámabb barakkban”. Ezt követően pedig arról is, hogy a radikalizmus és a pillanatnyi népszerűség olykor párban járhat, de a bölcs megfontoltság meg a felelősségtudat az, ami mindig célravezető:
„E. Fehér cikkei jelek voltak, melyek nyomán kezek nyúltak a telefon felé. Romániában nyílt előzetes cenzúra volt: amit a cenzor engedélyezett, az mehetett, amit nem, az nem. Tiszta sor. Magyarországon a szerkesztőség döntött. Elvileg. Gyakorlatilag virult az öncenzúra, egy-egy kényesebb írás megjelenése után a szerkesztők asztalán megszólalt a telefon. De már a megjelenés előtt is. A belügyesek bejártak a nyomdába, vitték a levonatokat, imprimált kéziratok tűntek el a süllyesztőben, jöttek a drótok, mit lehet, mit nem.
Lassan rájöttem, mondta Ilia egy interjúban, hogy a lapot már nem mi szerkesztjük. és akkor benyújtotta a lemondását, amit sokan nem helyeseltek. Illyés sem. Miért nem viselkedik férfiként, miért nem várja meg, amíg kirúgják? De ő nem botrányt akart, hanem menteni, amit létrehozott. És neki lett igaza. Önkéntes távozásával a többiek maradhattak, és a Tiszatáj 1986-ig, Annus Józsefék menesztéséig az általa kialakított stratégia mentén működött tovább.”-
„De hogyan maradhat valaki lap nélkül is nagyra becsült szerkesztő?” – teszi fel az óhatatlanul adódó kérdést az ünnepeltet méltató szegedi professzor, amire rögtön meg is felel. Mielőtt ezt idézném, hadd tegyem meg ugyanezt előbb a mi Balázs Imre Józsefünk olvasatában: „A metróalagút Szeged s Kolozsvár között régen megépült. Azon közlekednek újra s újra levelek és tanítványok, rajtuk mind az Ilia-pecsét.”
Most pedig következzen a szabélyi értelmezés:
„Úgy, hogy céllá teszi azt, ami addig eszköz volt: a levelezést.
Amikor egy 1990-es interjúban Podmaniczky Szilárd aziránt érdeklődött, hogy miként tett szert kiterjedt kapcsolatrendszerére, úgy válaszolt, hogy levelezés útján, melyre a szerkesztőségi munka szoktatta rá. És a levelezés lendülete vitte tovább, amikor már nem volt lapja. „Ha föltűnt valahol az irodalomban, kultúrában egy magyar, utánajártam és fölkutattam működését, ha mód volt rá, levélben is megkerestem. (…) Sokat levelezek írókkal, akiknek műveire reflektálok vagy kézirataikat közlésre segítem; szakmai kérdésekről irodalomtörténészekkel, de hosszú évekig leveleztem egy amerikai egyiptológussal régészetről, egy régi szegedivel – aki Argentínában él – a városról, izraeli barátommal erdélyi emlékeinkről, ausztráliai könyvkiadóval Arthur Koestlerről, Puerto Ricó-i egyetemi tanárral a magyar irodalomról, vagy a bukaresti öreg román költővel a magyar és a román irodalom kapcsolatairól. De mindez kuriozitás és passzió.”
Amit Ilia Mihály szerényen kuriozitásnak és passziónak nevez, az egészen mást jelent mifelőlünk nézve, – szögezi le a cikkszerző, mert az a mindannyiunk számára létfontosságú „figyelem, az odafigyelés” volt. Ennek a hozzáállásnak szenteli a végszavát az Ilia-tanítvány Szajbély, amint az alább olvasható:
„Történjék velünk bármi, bukkanjon fel minket érdeklő apró adat a világ bármely pontján, tőle menetrendszerűen befut a képeslap, a drótposta-üzenet. Mint annak idején a gyógyszer, küldönc útján, a szürke és szegény Kolozsvárra. Jólesik, és talán észre sem vesszük, milyen fantasztikus dolog ez. „A tanár úr ugyanis úgy tud figyelni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga” – írja Turi Tímea. Pedig nem az. Sőt. És hogy számára ez lett a természetes, ahhoz a lap nélkül maradt szerkesztő pozíciója segítette hozzá. Mert figyel változatlanul, de odafigyelését már nem korlátozza, hogy nem kelthet hiú reményeket. Amikor egyetemista lettem 1971-ben, feltűnt egy jellegzetes fejmozdulata, amivel bárkit bármikor meg tudott akadályozni abban, hogy beszélgetést kezdeményezzen vele. Akkor mindenki vele akart beszélgetni, a Tiszatájban megjelenni, jól értesültnek lenni. Jogos önvédelem, de az empátia gátja. Lapját vesztett szerkesztőként figyelmét már nem gátolhatta, nem is gátolja semmi. Mindent elolvas, mindenkihez van egy jó szava, levelet kapni tőle öröm és megtiszteltetés.
Nincs ember, aki ne szeretné a most 90 éves Ilia Mihályt.”
2024. szeptember 29., vasárnap
a prezentáció
megvolt a "prezentáció"...
már idő előtt ide érkeztem a Bálint Sándor terem elé
és nyitva a TIK felé pont a 56-os emlékműre)
Persze hogy ide mentem másodjára, mert előbb azért lepakoltam , mert nem soká jöttek nyitni a termet -meg jött egy mintegy 4-5 ember, akikről kiderült, hogy főleg kisérók, fogadták őket, majd felém fordulva legyintett a fogadónő, á én is kisérő, na nem, korom ellenére előadó! -tiltakoztam, szabadkozott, hogy nem ismerhet mindenkit,(nem is kell, csak tapintatosabbnak lehet lenni) semmi baj, de azért nem esett valami jól ez a lekezelés...nadehát a terem névadója is tanitott!matuzsálemként mit ugrálok?
kicsi a terem, felajánlott egy másikat is, az előadóknak, de nem éltem vele, az első sorban már megtaláltam papiron a nevem, odapakoltam, s rohantam le a kávézóba (3, 50 a kávé csak egyébként! igaz , langyos volt)
ripsz ripsz hamar elkezdődött a "buli" , meg is telt a terem fokozatosan, kis késésekkel
a tanszékvezető aranyosan bevezetett, semmi konkrétum, s az is kiderült hogy mindenki egyformán dijazott (8 pályázójuk volt)
kaptunk 4 testhez álló könyvet (én két zsidó tárgyút is) nomeg egy oklevelet
s aztán kezdődhetett a lényeg, a szigorúan 7perc bemutatás
azt hiszem félreértettem a dolgokat, elég lett volna a munkám mődszertanát, forrásokat, stb ismertetni(?)
úgy hadartam mint a motolla, a szgépes perezentációm fölött, de hát az én burjánzó, még mindig barokkos stilusom, túllépett volna a 7 percen
ha nem szól be a kedves A Vivien (ki ennek az egésznek a szervezője) de makói eredetű, hogy lejárt az időm
épp mondat közben
épp Pap Róbert zsidótanácsi elnökségéről kezdtem volna beszélni, 1944-től...
mondtam is, hogy jókor kell abbahagynom , mert a holokauszt áldozatok következnének, s elbőgtem volna magam ..ha sor is kerül rájuk (igy őket jótékonyan kihagytam, azaz átugrottam, csapjuk be a világot legalább, tegyük semmissé a szörnyűségeket, voltg elég előbb is...l. a szeniczei mártir ősünk pl. 1739-ből))
de azért mondhattam egy két előremutató záró mondatot
az utolsó azt hiszem, az unokámról szólt, hogy mikor megláttam a kapedlijében s rákérdeztem, miért, ő azt mondta magátólértetődően mert zsidó vagyok, erre én, itt és most, elsóhajtottam, adja ég hogy sose legyen bántódása emiatt
(végül is az áldozatiságról volt szó, a Bakok ról (rólunk) - mit már megúntunk!)
felcsattant a taps, elég intenzíven, amin meglepődtem, de lehet, hogy annak szólt, hogy végre befejeztem.... szónoklatom...
végighallgattam mindenkit becsülettel (és érdeklődéssel is)
de az előadások utáni filmvetitésról eliszkoltam (folkhorror volt. nem az én műfajom )Viszont jöttek helyembe sokan, még makói múzeumi néprajzosok is rám köszöntek
---
máshova mentem : az összehasonlató irodalomtudomány tanaszékre, érdekes (nekem való) előadásokat hallgatni,de arról majd máskor irok
a lámpaláz hiánya
a sors - vagy nem is tudom mi - úgy hozta, hogy 82. évemre több különbözőféle de nyilvános szereplésem lett
(ifjúkoromban is sok volt amúgy - de aztán hatalmas csönd)
---
lányom megkérdezte most a legutóbbi előtti nap, hogy "izgulsz"?
és rájöttem, hogy nem, egyáltalán nem!
korábbiak előtt sem...
sajnos?
azt hiszem ennek az az oka , hogy hiányzik, kiveszett belőlem a lelkesedés, az odaadás(?)
mintha a lámpaláz egy szinonimái lennének ezek - s nincs bennem egy szikrája sem?)
no előadás közben azért el-elfog a hév, de nem "izgulok".
fura... és nem biztos , hogy jó!
(elfásultam volna?)
(Tolnay Klári élete végéig lámpalázas volt!)
csalódás okozok?
észrevettem, egy ideje (tán hogy 7 nap alatt sikeresen magam mögött hagytam a felső légúti fertőzésem?) ha kérdik szokásosan, hogy hogy vagyok, szokatlanul, de azt vágom a képükbe, hogy (köszönöm) JŐL!
S mintha kicsit csalódottak lennének... ( :)
(ÚGY DÖNTÖTTEM, ezentúl mindig jól leszek! Csalódjanak csak... :)
2024. szeptember 28., szombat
honismereti körön
bevallom, nem is akartam elmenni a körre, azért mert mindkét kijelölt előadás már ismétlés volt
a másik "elóadó" meg maga is visszalépett, épp az ismétlés veszélye (unalma) miatt. Gratulálok neki,
aztán megnéztük, én ugyancsak másodszorra az iparművészeti kiállitást
tanulság: nem kell mindig mindenütt ott lenni, különben elkerülhetetlen az újrázás
pedig én de utáltam volna még magamtól is kétszer meghallgatni ugyanazt (kerültem is!)
2024. szeptember 27., péntek
S. Gizike megkoszorúzása
kalandos úton, hátul-oldalt bejutottunk a Keribe...mert hogy a főépület kapuja újabban mindig zárva van
az aulában már álltak, kirendelt diákok, meg néhány más ember
a márványtábla előtt a múzeumig, a volt iskolaigazgató, aki most főigazgató és a mostani igazgató álltak
egy nagy fekete emléktábla ( Návaynak) mellett szerénykedik a Stenger Gizikéé, lehet, hogy giccsesnek tartaná,
na de ha valaki 100 éves , meg áldoz is az iskoláinak... igy dukál
nekem azért furcsa mindig, amikor olyanokkal történik ez, akikre én élőként emlékezem. Nagyon is!
és akármilyen szép beszédet mondanak róla, csak halvány és torz mása a valóságnak, s egyre inkább az... és mindenképp papirízű!
2024. szeptember 26., csütörtök
egy kiállításnyitó
szégyellem magam, de voltam egy kiállitásmegnyitón, ami illetve inkább maga a kiállitás nem nagyon tudta lekötni a figyelmemet
az ezer éves Magyarországról szólt pedig, persze rengeteg betűvel, kevés képpel, azt hittem, hogy a QR kód megment , de nem
.
a levéltárak szervezték, igy levéltárvezetők voltak a megnyitók is
(kissé muris volt a mikor a nem magyar nevű megyei levéltárvezető folyton a magyarságról (mi magyarok beszélt - ugyanakkor felemelő is, hiszen mi múlik egy néven?! :)
a makói vezetője kedvesen meg is invitált pezsgő nyitáshoz, mit szemtelenól el is fogadtam (egyetlen italt szeretek, a pezsgőt, édesen)
de rohantunk át a Keribe Stenger Gizike táblája koszorúzására, igy van ez ha torlódnak az eemsények...
a kiállitásnyitón rajtam kivül szinte csak kirendelt diákok voltak, tanaraikkal
no egy illetve kétvalami volt ami engem is meg a gyerekeket is érdekelte
családfakutatáshoz színes könyv általános iskolásoknak (épp a napokban történelem leckéje kapcsán immár felsős unokám érdeklődött iránta. !, meg egy vastagabb dosszié volt felnőttek nek (nekem?) aminek a füzete, nagyon hasznos adalékokat tartalmaz a segédeszközök használatáról.. igy van, mikor összeérnek az események
ja. valamit élveztem de az a nyitót keretbe foglaló zene volt
Biró Anita játszott egy Bartókot igen nagy erővel
2024. szeptember 25., szerda
dolgok dobálva
a dolgok egymásra vannak dobálva,
neked kell rendberakni őket
vagy te is egy elveszett dolog
leszel!
(kit senki se rak rendbe)
szépség a dolgok mélyén
megtalálod a szépséget
mindenhol, mindenben
csak keresni kell
vagy amúgy is rád talál
váratlanul
mert mindig ott lapul
a dolgok mélyén
hát ne törődj a felszinnel!
az sokszor rút
de csak álca
észre se vedd
ne adj jelentőséget
neki a figyelmeddel
az legyen csak
a szépségé!
(benned
hiszen te látod meg!
Demjén
meglehetősen hideg lett a Hagymafesztivál zárónapjaira... meg esett is jócskán, ki se mozdultam
hanem a legvégére mintha elállt volna az eső, felvettem a kapucnis téli kabárom, külön sapkával
s kimerészkedem este a Demjén koncertre
gondoltam csak nem hagyom ki
hanem már mikor odaértem, észrevettem, hogy nincs meg a mobilom
nosza visszakarikáztam érte
keresni kellett, de közvetve telefonos segitséggel meglett (leesve a diványomnál)
de azán mégis visszamentem, a koncert fele meg is maradt
és jól tettem
nagyon igazi volt és el is csodálkozhattam azon, hogy is lehet, hogy a Demjén most jobb erőben van, ércesebben is énekel mint pár éve (ugyanitt)
a zenekar is remek volt
szóval minden
(mivel betelt a tárhelyem a mobilon, takarékossági okokból nem csináltam videókat, de sajnáltam is...)
2024. szeptember 24., kedd
orvosnál
orvoshoz kell mennem
tipikus felsőlégúti fertőzés kezdődik
de egy hét múlva jelenésem van... ezért szeretnék rendbe jönni addig
résre nyitva az ajtó, de bent az asztalnál ülő orvos erélyesen megállit, üljek le, kint
szót fogadok, a mobilomba mélyedek
majd kiszól az asszisztensnő
mit akarok
mondom, van egy-két problémám
kegyesen beenged
az orvos még ügyködik
addig megnézné a vérnyomásomat 110-60
már tűri föl, följebb a blúzomat, persze előbb ott a gomblyuk, majd én... mert nincs bejáratva, új . mondom (hova is siet:)
az orvos megnézné a torkom, a mobilja fényével, de nem látja, pálcikáért nyúl
kicsit pros
megnézné a tüdőm
kigombolkozzak,?
nem kell,
hátam mögé áll, s már húzza is ki a nadrágkorcomból a blúzt meg a trikót
tiszta tüdőm (még)
megkapom a 3 napos antibiotikumot. ha nem, lesz elég, telefonáljak, s majd meghosszabbítják
(nem lett elég, de nem irom tovább... csak tudnám hova sietnek mindig,s ki a fontos..?) mert én ugyan soha)
2024. szeptember 23., hétfő
TIMI ÉS TÁRCÁJA MIKOR ÁRULJUK EL TITKAINKAT
Turi Tímea
Mikor áruljuk el a titkainkat?
Egyik délután, mikor kimerészkedtem a vécéből a kézmosóhoz – előtte hosszan figyeltem, hogy csönd legyen, hogy ne zárjanak be újra –, meglepődtem, mert a szőke, reménytelen szerelmem ott állt a valószerűtlen ellenfényben.
Vannak pillanatok, amikor világos döntéshelyzet előtt állunk, és minden ellenkező híresztelés ellenére ezekből nincs olyan sok. Amikor nem tudsz nem dönteni, mert a hallgatás is elköteleződés. Amikor tudod, hogy a döntésed eredménye nemcsak a következő percre fog hatni, hanem beláthatatlan módon fogja felforgatni az életed. Nem úgy, ahogy a dominók dőlnek el sorban, hanem ahogy a pillangó szárnya csap hurrikánt.
Azt mondta az én szőke szerelmem, hogy megmutatja a kukiját, ha én megmutatom a puncim.
És én beleegyeztem.
Gyorsan le is húzta a nadrágját és a kisgatyáját. A látvány meglepően semlegesen hatott rám, mintha csak az egyik természetkönyvének látnám egy szokatlanabb illusztrációját. De, amikor én is kelletlenül elkezdtem volna lehúzni a szoknyámat, ő azt mondta, ne most, hanem máskor, majd akkor, amikor ő kéri.
Így emlékszem. Az ablakon keresztül, mint egy ismeretlen világ visszhangja, szűrődött át a boldog gyerekzsivaly, átkozottul messziről.
Életem első szerelme szőke volt és kék szemű. Ötévesek voltunk, és ő volt a legokosabb fiú az óvodában. Volt egy képeskönyve a természetről, amiből minden kérdésre tudta a választ, olyanokra is, amelyeket eszünkbe se jutott volna megkérdezni. Meg tudta különböztetni a virágok neveit, tudta, hogy melyik bogár mit eszik, és azt is, hogy a boszorkánylepke érintése halálos.
Szerelmes voltam belé, ahogy mindegyik lány a csoportban, de őt csak a fiatal óvónőnk érdekelte, akinek, erről a csoportban mindannyian meg voltunk győződve, éppen ő volt a kedvence. Ha az óvónők egyikének névnapja volt, aprósüteményt és narancsot hoztak egymásnak, amiből mi nem kaptunk. De a narancs lepucolt héját megkóstolhattuk, és mindig ő kapta belőle a legnagyobb darabot.
A létező szocializmus utolsó éveit éltük. Sok dologról, amiről ma már máshogy gondolkozom, azt hittem, hogy természetes – de hát utólag okosnak lenni könnyű. Hogy mokkáskanalakon a cukor mindig barnásan-vastagon ragyog, hiszen a cukrászdában a kristálycukor egy nagy közös ibrikben volt kirakva, és az adagoló közös kanalat mindig kávésan tették vissza a vendégek. Hogy vannak fiúk, akik mindenre tudják a választ, mert megvannak hozzá a megfelelő könyveik és a megfelelő szépségük. Hogy a narancs héja önmagában is csemege. És hogy mindegyik óvodai csoportban kell lennie egy gyereknek, akit az összes többi utál, és hogy a mi csoportunkban ez a gyerek éppen én vagyok. Akit bármikor ki lehet csúfolni, akit bármikor ki lehet zárni a babaházból, de bármikor be lehet zárni a vécébe.
edig kevés dologra vágytam jobban, mint hogy együtt legyek azokkal, akik nem akarnak velem lenni. És a leginkább persze az okos szőke kisfiú figyelméért ácsingóztam. Ha más lánnyal játszott, fellöktem, ő pedig megharapott, hogy napokig látszott a nyoma. A felnőttek megpróbálták kinyomozni, vajon hol kezdődött a konfliktus, de hamar feladták, mert tudták, az ilyesmit felfejteni még náluk is mindig olyan menthetetlenül bonyolult.
Egyik délután, mikor kimerészkedtem a vécéből a kézmosóhoz – előtte hosszan figyeltem, hogy csönd legyen, hogy ne zárjanak be újra –, meglepődtem, mert a szőke, reménytelen szerelmem ott állt a valószerűtlen ellenfényben.
Vannak pillanatok, amikor világos döntéshelyzet előtt állunk, és minden ellenkező híresztelés ellenére ezekből nincs olyan sok. Amikor nem tudsz nem dönteni, mert a hallgatás is elköteleződés. Amikor tudod, hogy a döntésed eredménye nemcsak a következő percre fog hatni, hanem beláthatatlan módon fogja felforgatni az életed. Nem úgy, ahogy a dominók dőlnek el sorban, hanem ahogy a pillangó szárnya csap hurrikánt.
Azt mondta az én szőke szerelmem, hogy megmutatja a kukiját, ha én megmutatom a puncim.
És én beleegyeztem.
Gyorsan le is húzta a nadrágját és a kisgatyáját. A látvány meglepően semlegesen hatott rám, mintha csak az egyik természetkönyvének látnám egy szokatlanabb illusztrációját. De, amikor én is kelletlenül elkezdtem volna lehúzni a szoknyámat, ő azt mondta, ne most, hanem máskor, majd akkor, amikor ő kéri.
Így emlékszem. Az ablakon keresztül, mint egy ismeretlen világ visszhangja, szűrődött át a boldog gyerekzsivaly, átkozottul messziről.
Hetekkel később egy délutáni alvásból ébresztett fel az én szőke szerelmem. Felügyelet nélkül voltunk a teremben, mint mindig, amikor a fiatal óvónőnkhöz beszökött az udvarlója. Álmos voltam, nemigen értettem a helyzetet, az ajtó tejüvegjén keresztül még láttam, ahogy összefonódik a két sziluett, a fiatal óvónőnk és a barátja csókja. Az óvónőnknek rövid haja volt, a fiújának hosszú, szépek voltak, épphogy felnőttek, övék volt a jövő. És akkor azt mondta az én szőke szerelmem, emlékezzek az ígéretemre, mert eljött az idő.
De hát most mindenki más is itt van, töröltem ki a csipát a szememből. Szétnéztem, és valóban szinte mindenki ébren volt, hiába volt éppen csendespihenő. Így emlékszem.
És ő bólintott, és én betartottam az ígéretemet.
Fekszem otthon az ágyban, és nem merem kinyitni a szemem. Tudom, hogy mit látnék, ha kinyitnám: az ódon bútorokat a félhomályban, a nippeket a vitrinben és az elviselhetetlen olajfestményeket a falon, az egyenes ági felmenőket és a követhetetlenül beazonosítható nagynéniket, ahogy rám meresztik a tekintetüket. Mindegyiküknek van egy története, amiről nem tudok semmit. Mégis mintha mindegyik engem vallatna. És én tényleg arra gondolok, hogy van egy titkom, amit még az anyámnak sem mondhatok el, és nemcsak azért, mert nem merem, hanem, mert hogyan is kezdhetnék hozzá, nincs is rá mondat, pedig ha majd felnövök, és majd férjhez akarnék menni valakihez, valahogy mégiscsak el kéne legalább neki mondanom mindazt, ami történt.
De mi is történt valójában? Nem az ígéret betartása volt nehéz, hanem az évek utána. Mindaz, ami történt, túlnőtt rajtam, hiszen nem az volt a történet maga, amit annak hittem, hanem az, ahogy gondolkoztam róla. Nem az esemény, hanem a beszéd. Nem az árulás, hanem az elárulás. Hogy nem tudtam, mikor kell és mikor nem kell elárulni a titkainkat, és hogy ha eláruljuk őket, attól még nem áruljuk el magunkat. Az volt a nehéz, hogy azért nem tudtam beszélni róla, mert a beszéddel nem lehet könnyíteni. Elárulni egy nehéz titkot a megoldás része nem lehet. A beszéd csak következmény, utórezgés: a hurrikán a pillangó szárnya nyomán. Az volt a nehéz, hogy nem tudtam, amit pedig már éreztem: hogy csak akkor lehet elmesélni egy történetet, amikor már nem is érted, hogy lehettél a foglya olyan sokáig.
csehovok, chopinok, színészek és szegfűk
szenzációs színházi előadás
három Csehov darab, egymásba mosódva
ugyanazokkal a szinészekkel, helyszínen, minimális ruha és diszletcserével
és ugyanazzal a belső tűzzel
no és Chopin muzsikával, lendületesen, egy ivben...
a székhez szegeződöm
s még azt is természetesnek veszem mikor az egyik szinész , az aki bravúrosan játszott mindhárom darabban, egyenesen hozzám sétál fel és megkérdi, hogy van-e nálam kés, s én sajnálkozva válaszolom, hogy nincs... (szerencsére igy nem szúrhatja le a lánya kérőjét)
a z előadás végén a kérő három szál piros szegfűi szétosztódnak az első sorban és egyet én is kapok, felhozza az én szinészem, s gálánsan átnyujtja---
odáig vagyok...
a folyosón csoportosulás, azt nézik a pénztárossal, hogy kik játszhattak (ilyen remekül)
mondom amit tudok Kárpátaljaiak
nade ki az A Szinész (akitől a szegfűt kaptam) egy ismerősöm azon rágódik, mert ismeri, látta a tévében
nézzük a szereplők névsorát, hát megvan:
TRILL ZSILT , ő lehetett csak! hogy nem ismertem föl
róla eddig is tudtuk, hogy remek szinész,de most láhattuk is!
és a szegfűje még egy hét múlva sem hervadt el!
vendégek és magány és a könyvek
lányomék folyton vendégeket hivnak
vagy őket hívják vendégségbe
ezt úgy mondják
társas életet élnek
én sose hivok vendégeket
és persze engem se hivnak vendégségbe
akkor én
magányosan élek?
bár azt olvastam, hogy
NINCS TÖBBÉ MAGÁNY
méghozzá a könyvek miatt
akkor jó
de akkor lányomék
többszörösen nem magányosak
mert sok könyvük is van
és rengeteget olvasnak
és én se lehetek magányos
hiszen alig férek a könyveimtől el
egy vendég már be se férne....
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)