Turi Tímea
Mikor áruljuk el a titkainkat?
Egyik délután, mikor kimerészkedtem a vécéből a kézmosóhoz – előtte hosszan figyeltem, hogy csönd legyen, hogy ne zárjanak be újra –, meglepődtem, mert a szőke, reménytelen szerelmem ott állt a valószerűtlen ellenfényben.
Vannak pillanatok, amikor világos döntéshelyzet előtt állunk, és minden ellenkező híresztelés ellenére ezekből nincs olyan sok. Amikor nem tudsz nem dönteni, mert a hallgatás is elköteleződés. Amikor tudod, hogy a döntésed eredménye nemcsak a következő percre fog hatni, hanem beláthatatlan módon fogja felforgatni az életed. Nem úgy, ahogy a dominók dőlnek el sorban, hanem ahogy a pillangó szárnya csap hurrikánt.
Azt mondta az én szőke szerelmem, hogy megmutatja a kukiját, ha én megmutatom a puncim.
És én beleegyeztem.
Gyorsan le is húzta a nadrágját és a kisgatyáját. A látvány meglepően semlegesen hatott rám, mintha csak az egyik természetkönyvének látnám egy szokatlanabb illusztrációját. De, amikor én is kelletlenül elkezdtem volna lehúzni a szoknyámat, ő azt mondta, ne most, hanem máskor, majd akkor, amikor ő kéri.
Így emlékszem. Az ablakon keresztül, mint egy ismeretlen világ visszhangja, szűrődött át a boldog gyerekzsivaly, átkozottul messziről.
Életem első szerelme szőke volt és kék szemű. Ötévesek voltunk, és ő volt a legokosabb fiú az óvodában. Volt egy képeskönyve a természetről, amiből minden kérdésre tudta a választ, olyanokra is, amelyeket eszünkbe se jutott volna megkérdezni. Meg tudta különböztetni a virágok neveit, tudta, hogy melyik bogár mit eszik, és azt is, hogy a boszorkánylepke érintése halálos.
Szerelmes voltam belé, ahogy mindegyik lány a csoportban, de őt csak a fiatal óvónőnk érdekelte, akinek, erről a csoportban mindannyian meg voltunk győződve, éppen ő volt a kedvence. Ha az óvónők egyikének névnapja volt, aprósüteményt és narancsot hoztak egymásnak, amiből mi nem kaptunk. De a narancs lepucolt héját megkóstolhattuk, és mindig ő kapta belőle a legnagyobb darabot.
A létező szocializmus utolsó éveit éltük. Sok dologról, amiről ma már máshogy gondolkozom, azt hittem, hogy természetes – de hát utólag okosnak lenni könnyű. Hogy mokkáskanalakon a cukor mindig barnásan-vastagon ragyog, hiszen a cukrászdában a kristálycukor egy nagy közös ibrikben volt kirakva, és az adagoló közös kanalat mindig kávésan tették vissza a vendégek. Hogy vannak fiúk, akik mindenre tudják a választ, mert megvannak hozzá a megfelelő könyveik és a megfelelő szépségük. Hogy a narancs héja önmagában is csemege. És hogy mindegyik óvodai csoportban kell lennie egy gyereknek, akit az összes többi utál, és hogy a mi csoportunkban ez a gyerek éppen én vagyok. Akit bármikor ki lehet csúfolni, akit bármikor ki lehet zárni a babaházból, de bármikor be lehet zárni a vécébe.
edig kevés dologra vágytam jobban, mint hogy együtt legyek azokkal, akik nem akarnak velem lenni. És a leginkább persze az okos szőke kisfiú figyelméért ácsingóztam. Ha más lánnyal játszott, fellöktem, ő pedig megharapott, hogy napokig látszott a nyoma. A felnőttek megpróbálták kinyomozni, vajon hol kezdődött a konfliktus, de hamar feladták, mert tudták, az ilyesmit felfejteni még náluk is mindig olyan menthetetlenül bonyolult.
Egyik délután, mikor kimerészkedtem a vécéből a kézmosóhoz – előtte hosszan figyeltem, hogy csönd legyen, hogy ne zárjanak be újra –, meglepődtem, mert a szőke, reménytelen szerelmem ott állt a valószerűtlen ellenfényben.
Vannak pillanatok, amikor világos döntéshelyzet előtt állunk, és minden ellenkező híresztelés ellenére ezekből nincs olyan sok. Amikor nem tudsz nem dönteni, mert a hallgatás is elköteleződés. Amikor tudod, hogy a döntésed eredménye nemcsak a következő percre fog hatni, hanem beláthatatlan módon fogja felforgatni az életed. Nem úgy, ahogy a dominók dőlnek el sorban, hanem ahogy a pillangó szárnya csap hurrikánt.
Azt mondta az én szőke szerelmem, hogy megmutatja a kukiját, ha én megmutatom a puncim.
És én beleegyeztem.
Gyorsan le is húzta a nadrágját és a kisgatyáját. A látvány meglepően semlegesen hatott rám, mintha csak az egyik természetkönyvének látnám egy szokatlanabb illusztrációját. De, amikor én is kelletlenül elkezdtem volna lehúzni a szoknyámat, ő azt mondta, ne most, hanem máskor, majd akkor, amikor ő kéri.
Így emlékszem. Az ablakon keresztül, mint egy ismeretlen világ visszhangja, szűrődött át a boldog gyerekzsivaly, átkozottul messziről.
Hetekkel később egy délutáni alvásból ébresztett fel az én szőke szerelmem. Felügyelet nélkül voltunk a teremben, mint mindig, amikor a fiatal óvónőnkhöz beszökött az udvarlója. Álmos voltam, nemigen értettem a helyzetet, az ajtó tejüvegjén keresztül még láttam, ahogy összefonódik a két sziluett, a fiatal óvónőnk és a barátja csókja. Az óvónőnknek rövid haja volt, a fiújának hosszú, szépek voltak, épphogy felnőttek, övék volt a jövő. És akkor azt mondta az én szőke szerelmem, emlékezzek az ígéretemre, mert eljött az idő.
De hát most mindenki más is itt van, töröltem ki a csipát a szememből. Szétnéztem, és valóban szinte mindenki ébren volt, hiába volt éppen csendespihenő. Így emlékszem.
És ő bólintott, és én betartottam az ígéretemet.
Fekszem otthon az ágyban, és nem merem kinyitni a szemem. Tudom, hogy mit látnék, ha kinyitnám: az ódon bútorokat a félhomályban, a nippeket a vitrinben és az elviselhetetlen olajfestményeket a falon, az egyenes ági felmenőket és a követhetetlenül beazonosítható nagynéniket, ahogy rám meresztik a tekintetüket. Mindegyiküknek van egy története, amiről nem tudok semmit. Mégis mintha mindegyik engem vallatna. És én tényleg arra gondolok, hogy van egy titkom, amit még az anyámnak sem mondhatok el, és nemcsak azért, mert nem merem, hanem, mert hogyan is kezdhetnék hozzá, nincs is rá mondat, pedig ha majd felnövök, és majd férjhez akarnék menni valakihez, valahogy mégiscsak el kéne legalább neki mondanom mindazt, ami történt.
De mi is történt valójában? Nem az ígéret betartása volt nehéz, hanem az évek utána. Mindaz, ami történt, túlnőtt rajtam, hiszen nem az volt a történet maga, amit annak hittem, hanem az, ahogy gondolkoztam róla. Nem az esemény, hanem a beszéd. Nem az árulás, hanem az elárulás. Hogy nem tudtam, mikor kell és mikor nem kell elárulni a titkainkat, és hogy ha eláruljuk őket, attól még nem áruljuk el magunkat. Az volt a nehéz, hogy azért nem tudtam beszélni róla, mert a beszéddel nem lehet könnyíteni. Elárulni egy nehéz titkot a megoldás része nem lehet. A beszéd csak következmény, utórezgés: a hurrikán a pillangó szárnya nyomán. Az volt a nehéz, hogy nem tudtam, amit pedig már éreztem: hogy csak akkor lehet elmesélni egy történetet, amikor már nem is érted, hogy lehettél a foglya olyan sokáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése