a Petkoban böngészem a felakasztott ruhákat, mikor mellettem valaki rámköszön, évekkel, évtizedekkel? előbb láttam utoljára, kedves, ismerős arc...Svédországból - jut eszembe a nevénél előbb is a helyszin ahol immár családostul laknak...(egyébként orvos! )
nagyon megörültem neki, váltunk pár érdeklődő szót majd
mondja, hogy a felesége hivatásos fotós, és most van egy egy éves projektje
sérültekről csinál sorozatoot, testi és lelki - mindegy
vállalkoznék -e?
kicsit megdöbbentett...én általában is ódzkodom az interjuktól is, de mondja ez inkább fotó lenne ...
végül is azt mondtam kérek gondolkodási időt...
kaptam, sőt azt is megköszönte
majd keres a fb-on
***
még nem keresett, de minél többet "gondolkodom" annál inkább elfogadhatatlannak, vállalhatatlannak tartom a dolgot
lányom csodálkozott is, miért gondolhatnak lelki sérültnek?!
hát gondolom a holokauszt átélése, apám elvesztése...ilyenek...
csakhogy én mindent elkövetek mindenfajta lelki sérültség ellen
(ha nem is látszik? s még ha letörölhetetlen is a szomorúság az arcomon, minden selfin is látom!)
nem akarok stigmát.., ne stigmatizáljon senki
igy a válaszom egyre inkább , egyre határozottabban: NEM!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése