Ha elmosogatsz, használd a csöpögtetőt.
Ha kidobod a szennyest, hajtsd fel előtte
a szennyesláda tetejét. Egyáltalán:
dobd ki a szennyest, és mosogass el
magad után. Néha énutánam, ahogy én
szoktam utánad. Ne kelljen mondanom:
ne hagyj mindent egyedül csinálnom.
Elvégre fogadalmat tettünk, hogy végignézzük,
hogyan leszel az apád, én az anyám.
Ha fáradt vagy, ha beteg, ha éppen gyógyulsz,
engem nem zavar, hogy egyedül vackolsz
a hálószobába, hosszan csöndben vagy,
és leveleket írsz, isten tudja, kinek.
Te és a te titkos lelki életed.
Ez már nem zavar, mert ismerlek.
Tudom, hogy vannak fontosabb dolgok,
mint a szerelem.
Mi, nők, tartsunk össze.
Beszéljünk a férfiakról.
Nem mondom, hogy rosszat,
de tegyük szóvá őket.
Mi, anyák, tartsunk össze,
beszéljünk az apákról.
Mi, apák, az anyákról.
Mi, gyerekek, tartsunk össze,
beszéljünk a szülőkről,
arról, hogy már megint
nem engednek el minket.
Mi, szülők, a gyerekekről,
beszéljünk arról, hogy elmennek
tőlünk. Mi, munkatársak
az otthonmaradt életről;
otthon beszéljünk arról,
mi volt a munkában.
Mi, akik ugyanolyanok vagyunk,
beszéljünk azokról, akik mások –
mi, mások, azokról, akik semmiben
sem különböznek tőlünk.
Mi beszéljünk.
De Te ne beszéljél rólam,
mert úgyis tudom, hogy sovány vagyok,
olyan barát, aki eltűnik néha,
máskor túl sokat vár.
De Te ne beszéljél rólam:
tartsunk össze.
A nők táskáiban mindig van egy ütvefúró,
egy csillagfejű csavarhúzó és egy habszivacs,
meg pár cipzáras rekesz a lejárt iratoknak,
többféle fájdalomcsillapító, kötszer és jód.
A nők táskáiban mindig van egy szakadt fénykép,
ami legalább száz éves, rajta az összes ős,
pár ultrahangfelvétel, egy kétkazettás magnó,
gitárhúr, fogselyem, szikkadt marhabél.
A nők táskáiban soha nincsen titok,
mert belenézhetsz bármikor, ha előtted állnak
a buszon, itt az ellenőr, ők bérletet keresnek.
Kihullik belőle toboz, kontycsat, sok blokk.
Kihullik belőle morzsa, kulcskarika
kulcs nélkül, hull régi töltő, meg alpakka
étkészlet, és egy kifordult focimez.
Felszedik a földről, és félnek, hogy valamit
elhagynak. Ha leszállnak, mindig visszanéznek,
nem maradt-e valami a járaton.
A nők táskáiban mindig szakadt a bélés,
és a bélés alá szorul számtalan dolog.
De a férfiak táskáiban semmi nincs.
Mert a férfiaknak nem kell táska.
Ha bármit el kell tenniük útközben,
megkérik a nőt, hogy
ugyan tegye be az övébe, ha már elhozta magával.
Turi Tímea (Makó, 1984. október 4. –) magyar költő, író, újságíró.
Forrás: PIM / Az Anna visszafordul című kötetből.
Turi Tímea
Díjazott mű: Anna Visszafordul
Kiadó: Magvető
Díj: Artisjus Irodalmi Díj – KÖLTÉSZET kategória (2018)
Úgy nem kezdünk laudációt, hogy a költő fiatal és szép. Nemcsak, mert nem píszí, de a díjazott kötet szempontjából lényegtelen is elvileg; aztán mégis az a helyzet, hogy ez az „elvileg” csak részhalmaza a valóságnak, illetve a személyes valóság egyéni olvasatának – ennek a fájdalmas, gyönyörű, megrázóan hétköznapi alanyi költészetnek, amit Turi Tímea az új kötetében, az Anna visszafordulban csinál. Majdnem rezignált és majdnem kiábrándult, de mindenképpen bölcs és alázatos líra ez, a test árulásairól, a lélek esendőségéről, a házasság megcsontosodásáról, a kopott és tovább kopó dolgainkról, arról, hogy szeretni mekkora kockázat. Aztán megnézi az olvasó a költő portréját – nekem nem kellett, ismerem –, és nem érti, hogy egy ifjú ember hogyan olvashatja ilyen rétegzetten az életet, hogyan lesett be a belső ruhatárba ennyire korán. Hogy lehet bölcs és elfogadó, megértő és higgadt, és mégis kíméletlenül őszinte. Gyilkosan pontos jelzők, csontig ható „elemzések”, leírások, és bár ez összeférhetetlennek tűnik, egy kritikusan objektív, csontosan realista, mégis dalszerűen könnyed és érzéki versnyelv az övé. Portrék, mélynyomatok, látleletek a városról, az országról és arról, milyen ezen a tájon feleségnek és anyának lenni. Az Anna visszafordul érett költészet, egy fontos költő fontos kötete.
Fotó: Turi Tímea portréja / Hámori Zsófia fotográfiája
