KÖSZÖNÖM, HOGY
megszülettél (nekem)
köszönöm a kedvességed
szereteted, bolcsességed,
okosságod, csodaságod,
kacagásod, sok mondásod
a rajzaid, zenéidet
a jeleseket
a ragyogásod, rendességed
cikketdet, könyveidet
s hogy szültél egy
drága unokát (nekem)
s hogy még mindig
úgy-ahogy de elviselsz,
(ez a fotó unokám "műve")
ma a töltőn felejtettem otthon a mobilom, észrevettem hamar, de nem mentem vissza érte. Lássuk, mire megyek nélküle...?!
jelentem: kibírtam
trauma nélkül
viszont rémes volt látni, ahogy az étteremben egy szembeni asztalnál anya- apa-gyerek...s a gyerek magára maradva a két mobiljába eső szülők közt.
node hamar segített magán, odahúzódva anyjához, ő is belelesett a mobilba, sót aztán el is vette! :)
A belsőm gyerek maradt!
S mikor belső indíttatásból vezérelve mozdulnék - hamar rácáfol mai öreg valóságom - a megvalósihatatlanságára
Igy élünk mi...
Egyszerre (belól) fiatalon és (kívül) öregen!
.....2011. febr. 2.
pár napja dermesztő hideg van, és a fák teljesen kifehéredtek, mintha finoman beszórták volna zúzmarával minden águkat... szép látvány (és dermesztően hideget áraszt). A Makó-Szeged buszvonalon is ablakból kinézve gyönyörű volt a látvány: a maros-parti fák, a kiszomboriak is.. aztán hogy hogy nem, mire Szegedre értünk, visszafeketedtek... Mintha megenyhült volna az idő? de pár órával később, visszafelé ugyanúgy, Makóhoz közeledve, újra, fehér táj, fehér fák... bár pár napja talán még fehérebbek voltak, még csipkésebb bevonattal... a buszról leszállva, menet közben csináltam egy pár fotót, hátha holnap már nem is lehetne, azt mondják, a hét második felétől melegszik az idő. Nem bánom, ha leolvad a fehérség, de addig is nézzük csak:
a buszról lelépve ez a fenyőfa fogadott
szemben a Szegedi utcai általános iskolával (idejártunk: én is,lányom is
egy pillantás a Szegedi utcára, itt jött a busz is, 2 sarokkal arrébb, a régi házunk előtt (ott már kopár az udvar, az egykori, egyre dzsungelszerűbb kertből,"parkoló" lett... , fátlan, bokortalan - pedig most de szép lett volna, fehéren)
még egy fotó:
...aztán már fotózás nélkül tettem meg a hátramaradó métereket, mintha már nem lettek volna annyira szépek a fák mint tegnap, tegnapelőtt, másrészt, akármilyen széles a látószöge a fényképezőgépemnek, az szememé szélesebb, többet lát, mint a fényképezőgép. Persze ezt átadni nem tudom.
aliz2. :: 2011. febr. 2. 0:50 :: 5 komment
Kategóriák: fotó :: Címkék: fotok, MAKÓ, SZEGED, tel
http://alfoldonline.hu/2023/02/turi-timea-versei/
Mi történik addig, amíg felszáll, mint a köd, a fájdalom?
Egy társaságot nem úgy lehet kiismerni, hogy ki kivel beszél,
hanem hogy ki kivel nem állna szóba semmi szín alatt.
A férfiakat mindig akkor tudtam megérteni, ha nőnek képzeltem őket,
és ekkor, elrejtett virág egy bársonyos kert mélyén,
feltárult előttem titkos életük:
sértettségeik, sok bánatuk, a kétely és a csupa seb önérzet,
mint egy térkép, mint egy szabásmintaháló,
a részvét villanófényében megmutatkozott.
Van a nőknek az a gyönyörű szokásuk, hogy túlélnek,
hogy túlteszik maguk, hogy túl messzire
sohase mennek. Hogy igazából nem is haragudnak,
s e titkot megbocsátásként felfedik.
Mi történik addig, amíg felszívódik a sérelem?
S én mikor lettem férfi? Oly kemény,
hogy sebeim nem hegednek, s haragom borostyán.
Képzeljük el, hogy fiatal felnőttek vagyunk.
Most diplomáztunk a zeneművészetin gordonka szakon.
Két éve járunk egy fiúval, aki egy éve Kínába költözött.
Az elmúlt évben kétszer két hetet töltöttünk a barátunknál:
ezalatt megismertük a kínai konyhát, a klímát és pár útvonalat.
Megtanultuk, hogy a kínai nők arca kortalan,
és ha tudni szeretnénk, valaki öreg vagy fiatal,
a kezét kell néznünk, és nem az arcát.
Képzeljük el, hogy augusztus van, és útra készen állunk.
Három bőrönd, és a hátunkon a cselló ormótlan tokja.
Hajnali öt, minden el van tervezve:
mikor indul a taxi, a vonat, a repülő,
hogy elkezdhessük az új közös életünket.
Öt óra öt perc, csöng a telefon, és a fiú hív,
hogy mégse indulj, mert már mást szeret.
Képzeljük el, hogy ott állunk,
hátunkon a hangszer, köröttünk az életünk
becsomagolva, és nem indulunk.
Letesszük a telefont, a kezünkre nézünk,
hogy ugye biztos ráncos lett hirtelen,
de nem:
hogy lehet, hogy ugyanazok maradtunk mégis?
Próbáltam, de nem megy:
voltaképpen bárkivel együtt tudok érezni,
csak a férfiakkal nem.
Az egyedülálló nőkkel igen, és a nagycsaládosakkal,
és a történetét vesztett árvalánnyal.
A gazdag és befolyásos férfiak feleségeivel,
sőt talán velük a leginkább.
Olyan könnyű kinevetni őket,
de amikor a pénz elfogy,
és vissza kell majd küldeni a szponzorált ruhákat,
ott maradnak a rosszul szabott arcukkal,
és a semmire se vezető tudással, hogy félreismerték őket.
Bárkivel, de nem a férfiakkal.
Nem tehetek róla, egyszerűen
ha nyakkendőt is köthet, nincsen bennem részvét.
Nem képzelhetem magam a helyzetükbe,
hiszen ők minden, ami én nem.
Ezért szerethetem őket annyira:
a széles válluk és a vékony derekuk,
a célszerű és egyszerű ruháik,
és hogy annyira hiúk, hogy nem tudnak nem hibázni.
Ellentmondást nem tűrő kedvességüket,
mikor rábeszélnek, hogy a betéti társaság
felelősségvállaló beltagja legyél.
(Megjelent az Alföld 2022/6-os számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Molnár Dóra Eszter munkája.)
és József Attila Tiszta szivveljét kommentelte hozzá, szembesitette vele B. R. barátom, egykor reiki mesterem-- (épp azt, ami miatt eltanácsolták őt az egyetemről, ill. a tanári pályáról)
("Húsz esztendőm hatalom,
Húsz esztendőm eladom"")
Éreztem e a hatalmamat? (nem)
eladtam-e húsz évemet? (nem) (?)
Azt mondja a lányom, hogy én egy fordított "Mozart hallgatása közben" vagyok, utalva a jól ismert Szabó Lőrinc versre, amely a bölcs órást említi, aki azt véste a napórájára, hogy csak derűs órát vesz tudomásul"... én meg
pont fordítva, mikor csupa derűre okot adó dolog van körülöttem (szerinte), én akkor is a rossz dolgokon akadok föl.. nem tudván szabadulni tőlük, megfeledkezni róluk, és így talán átfestem a sötét színeivel a világosakat is? ha tényleg így van, akkor ez hiba. *Bár most ez is egy újabb ok a szomorúságra:) És az is, ha azzal érzékeltetem , aki közvetlenül nem is ad okot rá. Sőt. De valószínű így van és így is volt. Mert beugrott, két régi verssorom, ami akár mottóm is lehetne, és válasz, miért is ez a beállítottság:
"Rossz szavak őrzője vagyok
A jókat elfelejtem"
Meg kellene fordítani.
Persze, valójában nem is tudom, miből van többem: rossz vagy jó szavakból. Azt hiszem, mégis csak sokkal de sokkal több a jókból - tehát könnyű is lenne megfeledkezni a rosszakról.)
(bár Szabó Lőrinc se volt olyan mint az általa is csodált bölcs öreg... mert: "az árny mindig súlyosabb maradt a fénynél"… és a többi mind a "kellett volna", "kellene"...)
Tegnap pl. hazautazván, Pestről, abban az egész napos lucskos időben, olyan álmosság volt rajtam, hogy már az IC-n is szunyokáltam, a kalauz úgy költött föl a jegyvizsgálatnál. Aztán a Szegeden csatlakozó buszban is, lehajtottam a fejem a két táskámra, mellettem... Sokan voltunk, sorba kellett állni a felszállásnál, legutóbb (akkor a késeivel jöttem, alig voltunk utasok), és nem állt meg a lakásunk közeli ABC-nél a busz, gyalogolhattam a buszpályaudvartól visszafelé a ködben, a sötét éjszakában, most sem lenne jó az esőben, meg is kérdeztem hát a buszvezetőt, mi a helyzet, megáll-e majd az ABC-nél, hát persze, csak jelezni kell (a múltkor ez elmaradt, más leszálló meg nem lehetett) Szóval, megnyugodva lehajtottam a fejem, és egyszer csak hallom, miközben megérintik a vállam, szelíden szól valaki:
Elnézést, Julika, de nem akar itt leszállni ? úgy hallottam, hogy igen...az ABCnél vagyunk...
A busz már állt, az ABC-nél, a hölgy már visszafelé jött, felkölteni. Ezek jó szavak voltak! (amúgy nem is igen ismerem... egy "jó makai"...(v.ö.J.A.)
Nem felejtem el..
Ha nem költ fel, aludhattam volna, akár Mezőhegyesig....
----------------------------------------------
azt a fenti két sort meg évtizedekkel ezelőtt (egy egész másik életben) így folytattam:
(Rossz szavak őrzője vagyok
A jókat elfelejtem.)
ezért ne légy gonosz-
Szeszélyből se átkozz -
Ne is becézz!
A simogatás - szó teszi vagy a kéz -
a jelené csak.
Szeress csak!
De mindig.
A jövőt is bizonyitsad.
....................
de ez már egy egész más történet. (és a jövő? az valóban, egész másfelé ment... ahogy már itt sejthető volt, hiszen már a jelen se vetíthette elő. És nem is baj. Sőt. És már nem is emlékszem nagyon se a jó se a rossz szavakra, ilyen távolból. Sőt ha mégis, talán a jobbakra inkább. De a jelenekben, a mindenkoriakban nagyon zavartak és zavarnak a rosszak, különösképp ha ismétlődnek és állandósulnak, előre menvén az időben. Egyre kevésbé tudom elviselni.. És szomorú, de így lehet: ahogy öregszik az ember, egyre kevesebben értik meg, most olvastam valahol, hogy eleve csak egy nálunk idősebb embertől várhatunk el megértést.
Node mi van, ha már alig vannak körülöttünk (nálunk is) idősebbek?! egyre kevesebb az esélyünk a megértésre...
Mit tehetünk hát?
Semmi mást, mint hogy mi megértsük a fiatalabbakat. Az esetleges "rossz szavaikkal" együtt....
...
és jól van legyen. Mozarttal (őt úgy is imádom hallgatni)...
ez is: "bölcsesség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki – „Non numero
horas nisi serenas!” – drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
„Csak derűs órát veszek tudomásul!”
(2012. február 3)
