arra határozottan emlékszem, hogy egyszeriben mikor kezdtek rám nyilni a férfiak kiváncsiskodó, tolakodó, elismerő szemei- azt u.i. nem lehetett nem észrevenni, annyira beszédesek voltak, sőt néha (a vagányabbak) ténylegesen szóltak is (le is szólitottak - ahogy mondták akkoriban)vagy fütyültek mellé.. (tényleg szemrevaló lány lehettem) csak fura, hogy úgy egyszerre, akkorra nyilhattam ki, ugy 14-15 éves koromra- de utána is eltartott jódarabig, eleinte zavart, később megszoktam, de hogy mikortól nem vettek észre már, arra nem is emlékszem, az valószinú nem volt ilyen robbanásszerú, fokozatosan lanyhulhatott, csökkenhetett végül elenyészett. az érdeklődés...
most csak akkor fordul elő, ha lehunyom a szemem egy padon, vagy ha túl mélyre hajtom a fejem.
Jól tetszik lenni? - re riadok fel ilyenkor...
de ez az "érdeklődés persze egész más....
Valami kimaradt az eletemböl. Sem kivancsi tekintetek, sem leszolitasok, füttyögetes meg plane nem.
VálaszTörlésHa valaki megis közeledett volna, megijedtem, es nulla biztatatassal leepitettem. Valaki sokkal kesöbb megis eszrevett, es kitarto is volt.
Olyan meg nem volt, hogy egy padon ülve gyanus lenne barkinek, hogy esetleg segitseg kellene. Az ok egyszerü: Nem emlekszem mikor ültem utoljara padon.
Nekem tetszik, hogy odamennek hozzad, esetleg meg kellhetnenek is.
Segitseget viszont szoktam kapni. Peldaul mikor egyedül eröltetem a rollatorom a lepcsökön. Illetve nem is eröltetem, hiszen nincs is ra idöm, mert mar az elsö lepcsöfoknal ugrik valaki...:)
No kacér plane kihivó én se voltam.ezek visszhangtalan "elismeresek"voltak, maradtak nyilván.A"közeledések" s sorsuk mas kategória, s történetek..azokrol bövebben irhatnek. De most csak ez villant eszembe..
Törlés