2009. április 1.
bár már tegnap észrevettem, hogy elkezdtek nyílni a virágok az ablakom előtt, csak úgy - , meg azt is, hogy akkor is megvan a 23 fok a szobahőmérőn, ha 0-ra van csavarva a hőszabályozó, még - tétovázva - a téli dzsekimben indultam el, Szegedre, hogy aztán le is kelljen vetnem sürgősen. (a könyörtelenül, menetrendszerinti pontossággal induló busz elérése miatt már nem volt időm visszamenni, kicserélni a bőrdzsekire - bár az is feleslegessé vált volna napközben.) Lányom már úgy fogadtam a Pestről jövő IC-nél a pályaudvaron, hogy "nyár van"! (Bár lehet, hogy csak itt lent, délen tört ki a legmelegebb évszak - ő is elég jól még aláöltözött a kabátjának.)
nem is értem, hogy miért tértem be a Somogyi könyvtárba egy teljes órára ilyen remek időben. Igaz, a Dómnál, az ugyanabban az épületben levő Fesztivál étteremben ebédeltünk, csak egy másik lépcsőn kellett volna felmennem (de előbb még elkísértem lányom az egyetemig, s visszamentem ugyanoda) Egy ritka könyvet akartam kihozni, úgyhogy a folyosón elhelyezett gépen ki is kerestem volna a katalógusból, de már előzékenyen odaszólt az őr, hogy "asszonyom, lett üres gép bent" - s ha már ilyen figyelmes volt, engedelmesen leültem a gép mellé, mint téli napokon, s ha már leültem , ott is ragadtam addig, míg le nem jár az (ingyen) 1 óra használat. De még maradt a napból! a közeli napsütötte parkban le is ültem, ahol egy pár két kiskutyát sétáltatott, jót szaladgáltak, két tőlük megtorpant kistestvér felé, akik aztán egy másik szembejövő gyereket fogadtak üdvrivalgással és egymásnak szaladással - szeretem a rohangászó, játékos kiskutyákat nézni (no csak messziről), de a kisgyerekeket sokkal-sokkal jobban! Mosolyt csalnak mindig az arcomra. Különösen akkor, ha még azt is hallom, miket csacsognak!
nehéz volt a kezemben is a téli kabát, meg a bőröndszerű táska (ki tudja mikkel megpakolva), mikor bementem az Olasz Intézetbe, ahol fotókiállítás várt rám, jó is, hogy mondta a teremőr, pakoljam le a fogasra... A kiállítás cime is aktuális: "Tavaszi szalon" Bár a fotók nem feltétlenül. Szivesen nézegettem a "Délolasz" nyárias képeket, de az I-es Kórház kiköltöztetéséről készültek nyomasztottak, és inkább a telet, az utolsó állomást juttatták eszembe..., jobb lett volna fordított sorrendben nézni, s nem ezt az utóízt hagyni utoljára (dehát az életben is ez a sorrend - akár felszámolnak egy kórházat, akár nem..., mindenesetre megrázó volt látni ami idill -és tavaszellenesen - és szociografikusan is lázítóan igaz.)
a Kárászon jóval többen hemzsegtek mint máskor és kicsit öncélúan is - de én most határozottan a Kass Galériába mentem, kinéztem már otthon a makói Karsai ldikó kiállítását, amiről már a helyszínen kiderült, hogy elnézhettem a dátumot, mert csak 17-én nyilik. Viszont Kass rajzai,(a néhány vonással is kifejező illusztrációk Garcia Lorca Sötét szerelméhez, s az aprólékosan kidolgozott, míves-veretes, archaikus Biblia-i rézkarcok) (eredetiben) elbűvöltek. A Psalmus Hungarikus sorozat most a szövegidézetével is belémakaszkodott:
HOGYHA ÉNNEKEM SZÁRNYAM LETT VOLNA
MINT A GALAMB, ELRÖPÜLTEM VOLNA
HOGYHA AZ ISTEN ENGEDTE VOLNA
INNÉT ÉN RÉGEN ELFUTOTTAM VOLNA
A Széchenyi téren a Vásárhelyi szobornál, amit egy kislány - anyja rosszallása ellenére -"mászókának" használ - eszegető galambok és rohangáló kisgyerekek raja... a gyerekek, kik alig nagyobbak a galamboknál -érezve is csöppnyi fölényüket, kergetik a madarakat..., de sose tudják utolérni, bár szárnyak nélkül is ugyanúgy röpdösnek (vagy ki tudja, van nekik, csak nem látjuk?) Egy öregember szédeleg-támolyog feléjük, a kiskutyáját keresi harsányan, síró hangon: "Hol a kiskutyám? Pici!" "Nem tudjuk, nem láttuk" - válaszol készségesen, kezeit széttárva az előbb még szobrot mászó "Lilike"- mire az öreg a galambokra mutat:" De ők tudják, együtt ettek utoljára." (hiába, a galambok viszont beszélni nem tudnak.)
a Centrum áruházban néznék valami tavaszias blúzt és/vagy kendőt - de már szinte csak nyári cuccokat látok, elindulok a Tisza Lajos körúton hát, már nem süt a Nap, a magas házak is eltakarják, meg közeleg a naplemente, mindjárt 6 óra, az egyik átkelőn megtorpanok, valami alaktalanság piroslik, jaj, fordulok is vissza, egy galambot egy brutális jármű utolérhetett - ezt még a "Dög"-öt megiró Baudelaire sem énekelhetné meg - szörnyű látvány, iszonyat... amit az élet olyan tökéletesen fel tud építeni, egy pillanat alatt válhat ezzé?...
Mindig van valami, ami figyelmeztet; ez a ragyogó tavaszi nap se lehet csak az idillé - (akár a kiállítások - a valóságot -összetettségükben igazul tükröző - képei) Már mintha fáznék is. Visszaveszem magamra a téli kabátot.
2009. ápr. 1.
