valamelyik nap régi makói képeket keresve - bukkantam egy a makói közegészségügy történetét feldolgozó tanulmányra, és ott a régi orvosok fotóira... ezek a képek az én egykori orvosaim is felsorakoztatták - valamivel fiatalabbnak, mint ahogy én ismertem őket, "doktorbácsikként", de eszembe juttatta Kosztolányi szegény kisgyermekének panaszai közül a doktor bácsijáról szólót.(mostanság meg meglehetne írni a (szegény kisfelnőtt vagy kisöreg) panasz(ai)t, az u.n. közegészségügy irányába...
hol vannak ezek a régi orvosok? akikről ilyen verset lehetett irni:
A doktor bácsi.
Áldott aranyember.
Világító, nyugodt szemei kékek.
Komoly szigorral lép be a szobába,
szemébe nézek és csöppet se félek.
Borzongva érzem biztos újjait,
ha kis, sovány bordáimon kopog.
Ősz bajusza a fagytól zuzmarás,
hideg kezén arany gyűrűsorok.
Oly tiszta és oly jó. Ő ír medicínát,
keserűt, édest, sárgát vagy lilát.
Az ő kezéből hull a paplanomra
nagynéha egy halvány, szelíd virág.
Rá gondolok, ha szörnyű éjszakákon
párnáimon oly egyedül sirok.
Ő az egészség és a bizonyosság,
titkok tudója és csupa titok.
Gazdag, nyugodt. Nehéz bundája ott lóg,
prémét szelíden prémezi homály.
De elmegy innen és itthágy magamra,
színházba tér, vagy csöndbe vacsorál...
Ilyenkor látom otthon s páholyában,
amint valami víg tréfán nevet.
De kék szeme egyszerre elsötétül,
rám gondol, mit csinál a kis beteg?
A béke ő, a part, a rév, az élet.
Jaj, hányszor néztem jó arcába hosszan,
míg ájuló álomba lengve árván,
kis ágyamon, mint egy bús, barna bárkán,
ködös habok közt ringatóztam.
Tóth Aladár doktorbácsi az orrmanduláimat vizsgálgatta, a képen is látható orvosi műszerrel a homlokán -u.i. nyitott szájjal aludtam, volt egy kis orrhangom, meg reggelente fájdogáló torkom, igy aztán anyukám időnként elvitt hozzá, javasolta, nem túl erőszakosan, inkább szelíden, hogy vetessük ki az orrmandulámat, de anyu sajnált, féltett ettől, így aztán megmaradtak az orrmanduláim.
(nem úgy , mint lányom esetében, akinek kivetettük, 4 éves korában, és utána újra visszanőttek.)
(súlyos emlék, hogy mikor meglátogattuk anyukámat a kórházban, lányom -örömmel -újságolta neki, hogy ő is jön be, a jövő héten, orrmandulakivétel miatt, és igy majd együtt lesznek bent,.. nagyanyja mindig mosolygott, amikor meglátta, de most lehervadt arcáról a mosoly, s mire bementünk az orrmandulakivétel miatt, ő már nem volt... a kórházban...)
ma az orvosi rendelő előtt áll a Tóth Aladár mellszobra áll
Szilágyi Géza "bácsi" volt a körzeti orvosunk - . (és egyben az anyósának a barátnője az én nagynénikém, igy voltunk náluk civilben is, egyszer egy válságos helyzetben, anyukám miatt, emlékszem arra a végtelen empátiára s segitőkészségre, amit tanusított, akkor is)
Tapintatos, visszafogott, jólelkű emberként emlékszem rá. Csak bizalommal lehetett irányába még egy olyan szégyellős kislány is , amilyen én voltam.
akkoriban halt meg, amikor anyukám, tán egy nappal később, én erről nem tudtam, de megálmodtam... (aztán később az anyakönyvben láttam, hogy egy lapra, egymás alá került a bejegyzésük)
Bogdán Jóska bácsi" volt a fogorvosom (itt ő se bácsi, én már őszen ismertem, de nagyon fiatalos, erős emberként, férfias is volt mindig (egy nálam fiatalabb lányt vett feleségül később, másodjára) mindig mosolygott, sőt viccelődött is... az érzéstelenítőre azt kérdezte meg mindig, hogy vanília- vagy csokoládé("fagyi)t parancsolok-e ...(persze volt úgy, hogy hiába is érzéstelenített, injekcióval is, mert nem hatott, borzasztó kínok árán tudta csak s darabokban kiszedni fájós, már megdagadt fogam, amit olyan oroszlánorditással kisértem, hogy kilépve a váróterembe, ottani egyik tanárom csak vigasztalni tudott, hogy "nem baj, kislányom..." (törődtem is
vele... de aztán elmúlt a fájás, és nem maradt egy szilánk se az inyemben...)
Szabó György - ő szemorvos volt, elismert, nagytekintélyű professzor! pár méterre a házunktól laktak. Anyukámék gyerekkori játszótársa volt. A szememmel nem volt baj, talán egyszer jártunk a magánrendelőjében, anyunak lehetett valami szemproblémája? vagy nekem is valami bagatell? -nem is emlékszem, csak arra, hogy kedves volt - a hatalmas tekintélye ellenére is, sőt.)(meg is figyeltem, minél inkább lehetne valaki büszke valós érdemeire, annál kevésbé az)
(egyébként az unokája fogorvos lett, jó, lányom egyszer hozzá vittem, nagyapja volt eleve a garancia)
Diósszilágyi Sámuelt - akiről elnevezték a kórházat, orvosként s közvetlenül nem ismertem, de kislányként láttam gyakran az utcán, bottal, hosszú cipőiben, cvikkerrel, messzire néző tekintetével, jellegzetes , komoly járásával, hozzátartozott a város "látványához" a maga különleges egyediségével...
nem is csak orvos volt, irt is, pl.
Hollóssy Kornéliáról monográfiát.
(Mint ahogy Szilágyi Géza festett - tudtam meg később)
Batka István , jóval később lett körzeti orvosunk, mint ezen a képen látható...már idős bácsiként...
mostanában gyakran emlegethetik, a Maros gyógyiszap elismertetéséért, felhasználásáért komoly harcot folytatott..., ami talán kezd beérni a fürdő újjáépítésével?
Azóta szobra is van a megvalósult álomfürdő (Hagymatikum)gyógyrészlege közelében
a kedves
Sonkodi házaspár is hozzátartozott a város képéhez...
igy mosolygósan...
anyu Sonkodiné doktornőhöz járt a reumájával.. s tőlük vettük az első (feles) hegedűmet, mert az ő fiúk - sajnálatukra (-nem akart tanulni hegedülni,
fiaikból is jó orvosok lettek (Szegeden egyetemi tanárokként)(unokájuk pedig az a Sonkodi Rita akinek képeit csodálom, (és csodáltatom időnként itt a blogom lapjain is)
Jó szivvel gondolok rájuk.... Makó egykori orvosaira... Hiányoznak...
