Csöngött
a telefon.
Azt
hittem még álmomban hívtak.
Anyám
vagy régi szerelmem.
Kik
egymás mellett ültek egy asztalnál
békésen
beszélgetve
De
nem ők, s nem álmomban.
Hanem
lányom, a valóságban.
Ő
ébresztett.
(különben
is álmomban
nem
is hallhattam volna a csöngést
hiszen
ott nem volt nálam
semmilyen
telefon
mobil
még akkor
nem
is létezett
de
hát az álomban nincs idő
csak
örökkévalóság
s
így halottaim is léteztek)
„De
minden álomnál több a valóság”
Mondtam
is lányomnak
majd
szeretnék beszélni vele
mielőtt
elutaznak nyaralni
s
én is elutazom „haza”…
de
szerinte
mi
már mindent megbeszéltünk
(pedig
én a távolibb jövőre gondoltam
amiben
már nem leszek
s
ki tudja távoli-e…)
Ő
sajnálta
hogy
felköltött
s
az álmom végét
így
nem tudhattam meg.
Mindenesetre
valóban
szívesen
leültem volna
ahhoz
az álomasztalhoz
ahol
vártak rám,
anyám
s
régi szerelmem
ki
előbb keresett
de
én nem voltam
még
felkészülve rá,
s
kinek arca
anyám
mellett
mintha
apáméra
kezdett
volna
hasonlitani
-
még
szemüvege is lett
igen,
jó
lett volna
beszélgetni
velük
hiszen
annyi
mindent
nem
beszéltünk meg
míg
lehetett volna
Lányomnak
hiába
mondtam,
hogy...
de
félbeszakitotta
ezzel
mondatom:
„már
mindent megbeszéltünk”
Pedig
nem!
Soha
semmit se beszélünk
meg
igazán.
Ostobaságokat
fecserészünk
és
nem egymás igazát.
Mert
azt hisszük
ráérünk
vagy
inkább azt
hogy
már
nincs
is mit
megbeszélni
mert
már mindent
megbeszéltünk
ostobaság!
Mindig
elmaradnak
megbeszéletlenül
a
legfontosabb mondatok
és
mindig későn
ébredünk
rá
Mégha
végig is
álmodjuk
álmaink.
