"Jó szórakozás"?

5 napig játsszák a Saul fiát kisvárosomban, megnézem már első nap, persze (bár lányom óvna tőle...persze.) Látom a neten , 14 jegy "már  elkelt", de én inkább kicsit előbb megyek a pénztárhoz, személyesen váltani. Attól  nem tartottam, hogy nem fogok beférni, persze... Kérek egy jegyet a szabadtéri pénztárnál, lehetőleg a leghátsó sorba... egyedül, hogy ki tudjak menekülni, ha kell. A pénztárosnő mindenesetre sztereotipikusan és mosolyogva kellemes szórakozást kíván. Mondom neki, ezt lehetőleg ne mondja.... azt hiszem, nem is érti miért...

vagyunk vagy 20-an. Ketten,előttem, némi sutyorgás után még a legelején kimennek- A többiek mély csöndben, mozdulatlanul ülnek előttem - végig...

én  -veszem észre- a kezemet erősen a számra tapasztva ülök... u.i. ami bejön - a szememen látványként és a fülemen hanghatásként - valahogy egyből ki akarna jönni valahogy, valahol....  Nem hányinger ez, mert nem a gyomorból jön. Addig le se tud hatolni. Nem tudom "lenyelni"...nem akarok hinni szememnek, fülemnek...pedig mióta tudom már... anyámtól hallottam először, aki pont ettől az auschwitzi pokoltól menekített meg, bennünket.... ő mondta el, már nem tudom, mikor, csak úgy , spontán, a nagy szoba sarkából, ahol tett-vett, én meg a közepén ültem a nagy asztalnál, - irok, vagy olvasok, szokás szerint - hogy  a hosszú (marhavagonbeli)utazás után, zuhanyozni  beterelték az embereket, de ott a zuhanyrózsákból viz helyett gáz sugárzott rájuk, egymásba kapaszkodva haltak meg.... utolsó pillanatban rádöbbenve, h rászedték őket. (Velünk is azt akarták elhitetni, hogy valami szanatóriumba visznek bennünket, dologra nem fogható kisgyerekeket, anyjukkal, de anyám ("Liebele")  gyanút fogott , és éjszakai munkára jelentkezett,,. a lágerben..... Nem emlékszem szinte semmire, másfél éves kislány (Liebele lánya)  De valahol a zsigerekben mégis? Fogom be a szám végig,  nehogy kijöjjön valahogy a lenyelhetetlen borzalom...aztán a legvégén, végre valahogy ... könnyek jönnek ki a szememből. A film befejezés után is, egyre jobban. Még ülök, Nézem (de nem látom ) a stáblistát. Mindenki  után botorkálok ki csendben, a már üres teremből. A jegyszedő az ajtóban halkan köszön,  nem kérdi meg, hogy jót szórakoztam-e..

a Saul fián... Liebele lánya... Végül is... Már megint megmenekült.

csupa csillagos ötös

az Énekiskolában, a tv2-n, öröm nézni, ahogy istápolják, buzdítják, kibontakoztatják a gyerekeket, akiknek minden produkciója valóban ezt kapott, és joggal...én a"tanároknak" is ezt adnám....öröm nézni ahogy buzditják, bátorítják, mentorálják, csodálják a gyerekeket, akiknek produkciói valóban nagy igazi élményt nyújtanak. Én ezen annyira nem csodálkozom, mert a manír nélküli tehetséges gyerekek mindig többet tudnak nyújtani, minta maniros, beképzelt felnőttek, Csak ne romoljanak el. Később. És ne akarjanak nyerni mindenáron. Mint ahogy most se, az a rekedten is küszködve de nagyszerűen , kifejezően éneklő  fiú, aki mondta is, hogy "én nem nyerni jöttem az énekiskolába, hanem tanulni." Tanulhatnának sokan tőle!

---

és adnék egy csillagos ötöst Friderikusznak is (aki korábban ugye igazgató volt az énekiskolában?) De mindig kitalál és remekül csinál valami újat. Most épp 24 óráig összezáratja magát egy-egy riportalanyával. Akikből, bárkiből, kihozza a lényegüket. Elragadóan. Kedvesen, őszintén, a lényegükre tapint. Kedvesen még a hiányosságaikra is. Akik csak hálásak lehetnek neki, e figyelemért. Meg mi, nézők is.  Szinte kedvet kapunk, hogy zárjanak már össze ezzel a kedvesen mosolygó, mindenkire rácsodálkozó emberrel. Hátha megtudnánk magunkról is valami újat, fontosat. De hát ahhoz már "valakinek" kéne lenni, akire más is kiváncsi.  De épp ez az, hogy nem számit kivel van. Akárhogy is, de ő a "valaki"! (amúgy meg mindenki az, épp arra is rávilágit)

ne...!

Ne…!

Ne áldozz áldozással!

Csak hibátlant áldozhatnál

Ne áldozz! Áldj! Áldással!

amúgy sincs hibátlan

feláldozni
senkit

nincs jogod

magadat se

tökéletes se

akarj lenni

légy te
„csak” te,

mindenkinek

rokona, ismerőse

s hagyd élni

veled együtt

valamennyit

egy életre
(s egy halálra)

elég is

ennyi.

szanálások ideje

már későre jár

összeszedem dolgaim
miket szétszórtam
kiválogatom a felesleget
hogy én dobjam ki
ne másnak kelljen

legvégül magam is








http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/HUBAY/hubay00643a/hubay01063_o/hubay01063_o.html
ezt találtam, (nem) véletlenül!!
(rokongondolatok -érzések... Hubay!!!)

jelzőcsengetés...

kicsit úgy érzem magam, mint aki jelzőcsengetés után van a tanitási órán... ami ugyebár figyelmeztetés , hogy 5 perc múlva vége az órának... persze ... az életben nem tudni, előre, hogy a 45 perc mennyi, (hány év) és így azt se , hogy mikor van az a bizonyos jelzőcsengetés, s hangja sincs. De mégis! Elgondolkodtat, hogy milyen fontos. És hogy  mire kellene használni, kellett volna használni a hátramaradó 5 perceket a tanítási órán is. . összegzésre, összefogalalásra, tanulságok levonására, lényegkiemelésre.... stb. Ha elmarad(t). az az előtte levő 40 perc elvesztegetését, elsikkadását is jelenthette (volna)... Én sokszor kifutottam az időből, és félbe maradt annyi minden... mindig annyi (s új) mondandóm volt még, és nem az elhangzottakat ismételtem , sulykoltam, Meglehet... 

Mostanában az életben mintha pótolnám, visszanézek, összegzek, elégedetlen vagyok magammal... kifutottam az időből Még annyi mindent csinálnék, mondanék... Kapkodok ("Idegesen nyitok száz fiókot...")
Régi kéziratokat, gépiratokat rendezgetek. Tegnap erre bukkantam, 1979-ből

De most is aktuális,,, csak sürgetőbben:

Csak ne érjen készületlen!

Csak mindent befejezzek addig!
Csak elkezdjem legalább (amit muszáj)
Csak mondjam el mindenkinek, amit akartam!
Csak ne legyek adós egy levéllel se -
se köszönéssel, se köszönettel….

Csak tudnám mennyi az időm
elintézni, lezárni, rendbetenni…

Félek – félbemarad minden-
Hozzá se fogtam ahhoz, mit befejezni kéne
Meg se szólítottam, ki várta üzenetem
Leveleim másoknak címeztem
Nem azoknak köszöntem, akik nekem
s köszönömöt se azoknak mondtam, akiknek kell

Talán jobb is, hogy nem tudom
meddig fogok vétkezni tovább

VOLNA

Mindent elérhettél volna

ha eltökélten akartad volna

s ha az a volna

ott nem lett volna

De mindig leálltál

egy lépéssel a cél előtt

mindenből kiábrándulva

még mielőtt elérted volna

május 20

egy régi levél, egy régi cim

nagy pakolásban vagyok...és közben mindenféle, régi, elfeledett dokumentumra bukkanok -  ezért lassan is haladok vele; ezeket még a határidős költözés utolsó napjaiban ömlesztve, dobozokban, táskákban hoztam  e kisebb panellakásba az ősi családi házból, a -Szegedi utca 26/c-ből -, s most próbálom szelektálni, szortírozni, de ez csak úgy mehet, hogy bele-beleolvasok mindenbe, nagyon kevés dolog tűnik eldobhatónak... Levelek pl semmiképp...

pl egy vastag borítékban, mely Ausztráliából jött par avion, a nagybátyámtól, több verse, - köztük egy nekem ajánlott, az apukámról, a szeretett öccséről, akinek a halálát -érthetően- nem tudta elfogadni, sose :"...Testvérem volt ő - kitől agyat kaptam / S mióta elvesztem jaj de meginogtam / Évtizedek óta gyötör tudata hogy nincsen / Hogy egy átkos golyó elrabolta tőlem / Élek, élek, élek azóta is élek / De nélküle életem csak úgy félig élet... "(Milyen különös -de nem lehet véletlen! - egybeesés, hogy én is egy apámról szóló versben, így fogalmaztam: "Éppen hogy csak élni kezdtem, / halni vitték, kiből lettem, / Most nem tudom, ki vagyok / mert nem tudom ő ki volt / s azt se, vagyok-e igazán / félig én is vele égtem /ezerkilencszáznegyvennégyben / nem sokkal születésem után.")

A boritékban, melynek címzésén ott a régi címünk - amit még mindig el szoktam néha téveszteni, bár már 10 éve elköltöztünk -.. A boritékban van még egy kísérő levél is, csak legvégén a géppel irott szöveg után kézzel, a kérés, hogy írjam meg őszintén a véleményem a versekről (gondolom, ő. a külföldön élő táncos kérdezte ezt tőlem, a magyar irodalom tanártól ) De az érdekes, és meglepő, mert eddig el is sikkadt bennem, a levél vége felé a következő pár sor:

"Érdekes... erre sokat gondolok, ha neked írok; az egyetlen fogalom ami megmaradt régi életemből a Szegedi utca 26/c. Hisz oda még, akkor mikor először turnéztam keresztül-kasul Európában, még Karcsinak * írtam.  Semmi, érted, semmi más nem maradt meg a múltból. Mondhatnám, hogy jól esik leírni ezt a címet. Ez köt.... S ebbe maradunk, a régi, örökös szeretettel...)"

(*"Karcsi".. az öccse vagyis az apukám, aki budapesti volt, de  Makóra helyezték, a bíróságra, s így, itt ismerkedett meg anyukámmal... Szegedi u. 26/c... És innen hivták be munkaszolgálatra, Borba...honnan már nem térhetett vissza ...sehova.)

Ezek a sorok megdöbbentettek. Mert hogy én ragaszkodom, ragaszkodnék... ehhez a régi (eredeti) címhez, úgy hogy néha még most is eltévesztem, amikor a lakcímről kérdeznek, de hogy a világjáró nagybátyám is...! hogy neki is ilyen sokat jelentett ez a cím! Híd volt a múltjához...  az elvesztett öccséhez... akit remélem azóta már újra "megtalált", ahogy hitte is abban a versben: "Óh sors te kegyetlen valami / Büntetted őt s engem - de hív valami / Csalogatón, sugva tudatalatt érzem / Hogy ő valahol VAN s ha van van miért élnem / Eltemetetlenül múlt el ő a porban / De csak teste tűnt el lelke valahol van /...."

(2008. május 19. - )