ÉS beharangozó... kapcsán

Nem megy, anyu, máshogy, csak ha én vagyok középen.

Életem első huszonhét éve jövő időben telt. Egy hányattatott családregény boldog epilógusaként: minden, ami előttem történt, azért történt, hogy megszülessek. Nagyszüleim és szüleim találkozásai, boldog vagy boldogtalan, rövid házasságaik mind-mind az én létezésem tündökletesen szükségszerű előzményei voltak.

Azután terhes lettem.

Most már elárulhatom: nekem nem volt mindegy, fiam lesz-e, vagy lányom. A terhesség időszakát a lélektani szakirodalom fészekrakó láznak is hívja, én is már az első hetekben pánikszerűen eldöntöttem, hogy kifestetem a lakást. Ha valamit megtanultam a gyerekkorom zsúfolt tereiből, az éppen az volt, hogy nem szabad ragaszkodni semmi tárgyhoz, a tárgyak nem vehetik el a helyet az élettől. Ráadásul arra is rádöbbentem, közel az idő, amikor az életem múlt időbe kerül. Amikor kiderül, hogy a regény epilógusa csak egy közbülső fejezet volt, készül a folytatás, közel a szempont, ahonnan nézve minden élesebb fényt kap, ahonnan az összes piszlicsáré hibánk sorsfordítóvá válhat és lelepleződhet. Nemsokára megjelenik egy erősebb elbeszélő, megkezdi az anyaggyűjtését. Nem mindegy, hova érkezik. Ki kell dobni a múltból, ami felesleges, hogy legyen hely az érkezésre......

Váratlanul bukkant elém ez a szöveg, az új Élet és Irodalomból, Lányom legújabb tárcája (már meg se emliti amikor ír, hát még ha én is említve vagyok benne... persze úgy mindig, hogy magamra se ismerek... azaz lassan lesz egy anyakép, ami csak lányom irásaiban létezik, kicsit karikatúra, kicsit nevetséges, kicsit sajnálatos, ismétlődő sémákkal, gesztusokkal; fázik, kályhánál állva  megpörköli a pulóverei szélét, és csak úgy félvállról csak úgy odavetve beszél a cuki kislányával....)

s a lényege az (mert azóta sikerült végigolvasni a tárcát nagynehezen), hogy nehogy olyan legyen ő, mint az anyja (s persze a fia se, mint ő, az ő anyja... fiúként persze könnyebb, pláne ha tisztára az apjára hasonlit) s mindez összekapcsolva a múlt szemléletével, azt is ki kell dobni... át kell lépni rajta ! (ahogy rajtunk,,,,(?)

*****************

nos csak kijött belőlem, megkérdeztem lányomtól, honnan ez a zsigeri averzió benne a felmenői iránt (mondjuk én is csak a jelenből kiindulva tudom lerajzolni a családfát, adott esetben ez a jelen az unokám, lányom fia,,,, s itt még a tárcában ő, a lányom volt "középen" )

mély csönd

példának hozom fel, meg megerősitésnek,  most hogy böngészgetnem kell a fotókat (nem őmiatta, de néha elémbukkannak azok is) látom, milyen méla undorral néz rám, aki fotózom (mondjuk utálta is ha fotózom, meg mostanában ez csökkent is, ritkábban is fotózom, meg tán az undora is csökkenőben.... azt hiszem, egyetemista korában tetőzött)

azt mondja, ne a fotókat nézzem, hanem beszélgessünk

na hát épp ez az, ha beszélgetünk is, mindig de mindig ellenvéleményen van!!!!

(nem beszélve arról, hogy egy mondatot nem lehet végigmondani anélkül hogy drága unokám el nem terelné,,,de az a jó! :) most ő van "középen"!  :)

mégis kicsit szomorú vagyok... (s mindez anyák napján)