jelenbe mosolygó régi kedves arcok

...néha feltorlódnak... talán a "hosszú hétvége " miatt is.. jönnek csapatostul, de egyenként, és köszönnek, integetnek , mosolyognak, :)

és... kis idő kell, míg felismerem őket :(

pedig én mindig mindenkit egyből felismertem, csak egy ideje nem... remélem, hogy csak azért nem, mert egy ideje nincs rendes szemüvegem , a szemem meg egyre rosszabb...

és nem valami kezdődő "arcvakság" tünetei...

ülök a Gy cukiban, hátul a terasz legvégén, fény-árnyékban, s a kerítés mögül hallom csókolom tanárnő egy vidám teli női hang.... sejtem ki lehet, bár mintha erőteljesebb lenne, mint legutóbb, de csak akkor leszek benne biztos, ha már felér a teraszra, s jön felém mosolyogva családostul, gratulál Timi lányomnak... a kislánya, aki 1 hónappal előbb született, mint az én unokám, csak néz, ő se ismer fel, engem, pedig tavaly milyen jót beszélgettünk emlékeztetem rá, de nem emlékszik, viszont megint jó kis beszélgetésbe elegyedünk... miután elmondom, hogy az anyukáját tanítottam, a nagyapja meg osztálytársam volt, sőt hegedültünk is egy zenekarban.... tán majd egyszer találkoznak unokámmal, vagy Makón vagy Budapesten:) (ők is ott laknak, csak gyakrabban vannak Makón is)

aztán én vagyok kívül, és miközben a biciklim helyezem el a tárlóba,  a teraszról integet le egy fiatalember mosolygós kezicsókolommal, és én bizonytalanul köszönök vissza, hát ha köszön valaki, fogadni kell, s csak mikor látom a környezetével, akkor jövök rá, ugyancsak jelenleg Pesten élő régibb ismerős...nem a gimibe járt, (hanem a nagyapa alapitotta keribe), de egy tanítványomnak komolyan udvarolt akkoriban, meg a könyvtárban miután elolvasta egy írásomat a Makói hétben, (vagy husz éve),  az Akit nem ismertek címűt, rákérdezett eléggé megindítódva, hogy ezt tényleg az apukámról írtam?.... később, már este, boltba biciklizve látom a túloldali járdán, beszél valakivel, miközben átköszön, ekkor se látom jól az arcát, de  már integetek vissza , nem látom ugyan de tudom, hogy ő az - mondom is nevetve...

visszafelé meg abban a vékony, kissé görnyedt, magas, kicsit oldalasan  de frissen járó férfiban ismerem fel .- s nem is az arcában hanem - a mozdulataiban, régi iskolatársam, osztálytársam öccsét az anyukája az én anyukám barátnője volt, ő pap és egyetemi tanár persze már nyugdíjas ő is, de mindig nagyon tevékeny most is csak két napra jött le, a temetőben a sírokat rendbe hozni.... általában ilyenkor össze szoktunk futni, de most egy-két alkalom kimaradt, örültem, hogy láttam, azt hiszem ő is....

délután még a Gy. cukiba a belépő kapuban bemosolygott egy régi tanítványom is, Szegeden a klinikán  neurólógus, legutóbb ott, a zsinagógában találkoztunk, az újraavatásakor, mindig örül ha lát, mint mondja, de látom is a széles mosolyán, őt erről pár másodperc után fel is ismertem...az anyukájával jött, ő mondja, hogy mi egy iskolába jártunk, mondom biztos nem egy osztályba miután mondja a lánykori nevét, nem is , de ugyanabba a gimibe, ő kettővel fölöttem, mond ismerős tanárokat, osztálytárs- neveket, bólogatok, és szomorún konstatálom, hogy sajnos egyikőjük se él már,....a lányát most békén is hagyom (most épp nem is fáj a fejem)

az én lányom este hív, egész nap "kirándulni" voltak, nem rég értek haza, közben szól a kinti vezetékes telefon, bal fülemen még lányom a mobilon, de mondja, úgyis már vacsit akar adni a Családjának, ha közös rokon hív majd visszahívom, de nem az, jobbal fogadom a hívást, régi kolleganőmé...ők is már évtizedek óta Pesten élnek (a gyerekek persze felnőttek...) apropótól függetlenül sokat beszélünk, s egyszer csak azt mondja:---,mostanában sokat gondolok az anyukádra... csend... sírsz.?.. kérdi, nem csak várom, mit mond, már megszoktam, hogy minden osztálytársam,   barátnőm a régiek, akik ismerték anyut, milyen sokat  és szeretettel és megilletődéssel emlegetik... valóban megható... és direkt vártam, mit is mond róla K.... keresi a legtalálóbb jelzőt és végül is ezt találja: olyan ...  átszellemült volt... s tényleg, már majdnem sírok; értékeltem- e vajon én eléggé az anyámat,? !

és értékelem-e eléggé ennek a sok kedves embernek a kedvességét, figyelmét, mosolyát, mert ennek kölcsönösnek kell lennie--- anyukámból áradt a szeretet, az igazi kedvesség, figyelem...

talán -talán , ahogy öregszem... belőlem is kezd, ?

a gyerekek , az ismeretlenek is , integetnek ha meglátnak

(mint Pistike az ablakból integetett két kézzel, a direkt odahúzott kis rácsos ágyából, hogy lásson, mikor reggelente az iskolába mentem előttük, d.u. pedig pesztráltam...)

a legkevesebb és a legtöbb amit tehetünk, hogy kedvesek és szeretetteliek vagyunk egymáshoz...

és ha a szemünk rosszul is látja illetve nem rakja össze rögtön az arcvonásokat, a szívünk hamar helyre tudja rakni, kompenzálja.. és felismeri a kedves mosolygó embereket...

mert valóban jól csak a szívével lát az ember