a két kisgyerek a kocsiban egymásra nézve mosolyogva kommunikálnak nonverbálisan - de láthatóan tökéletesen értve egymást...a kocsijuk és ők maguk is egy hullámhosszon...
mögöttük - a gyerekkocsikat tolva - kissé elhízott fiatal anyáik is mély egyetértésben, szintén, de ők szavakkal, s elég hangosan, hogy elmenőben is visszhangzik benne a mellettem elejtett mondatfoszlány: ...igen, elmúlt az a része az életünknek...
és én most...., mire gondoljak....miután egy irodalmi kérdéssel fordultam brilliáns elméjű, minden részletet aprólékosan ismerő, megtanuló régi barátnőmhöz, akivel órákat dumáltunk a koleszban egy szekrény tetjén egyetemistakollegista korunkben ( vagy 65 éve persze)...(Dosztojevszkij lóverő álomjelente merült fel a fb-on valami kapcsán egy "beszélgetésben" (netán Nietzche meg a Torinoi ló...)
és ő pár perc elmúltával közli, kikapcsolás után, visszaírva cseten, hogy ő már semmire nem emlékszik, mert időközben... (nem is írom tovább)....
Beszélgessünk hát, amíg tudunk! míg van miről, emlékezzünk míg van mire....!
Van egy "brilliáns elméjű" közös ismerősünk, gondolom, nem őt említetted...
VálaszTörlésKülönben utolsó mondatoddal teljesen egyetértek! Ezért merülök én is ebbe a foglalatosságba; sajnos, nem elég gyakran!
Néha az az érzésem, hogy emlékezés közben "újrateremtjük" magunkat, az életünket...
VálaszTörlésaz előbb olvastam Faludy Györgytől (random):
VálaszTörlés"mire való a múltunk?
Hogy elmondjuk egymásnak.."
a vers cime: "Más évjárat, más nemzet"...s más szituáció, de a lényeg ugyanaz