2018. május 30., szerda

életünk elmúlt szakaszai

a két kisgyerek a kocsiban egymásra nézve mosolyogva kommunikálnak nonverbálisan - de láthatóan tökéletesen értve egymást...a kocsijuk és ők maguk is egy hullámhosszon...

mögöttük - a gyerekkocsikat tolva - kissé elhízott fiatal anyáik  is mély egyetértésben, szintén, de ők szavakkal, s elég hangosan, hogy elmenőben is visszhangzik benne a mellettem elejtett mondatfoszlány: ...igen, elmúlt az a része az életünknek...

és én most...., mire gondoljak....miután egy irodalmi kérdéssel fordultam brilliáns elméjű, minden  részletet aprólékosan ismerő, megtanuló régi barátnőmhöz, akivel órákat dumáltunk a koleszban egy szekrény tetjén egyetemistakollegista korunkben ( vagy 65 éve persze)...(Dosztojevszkij lóverő álomjelente merült fel a fb-on valami kapcsán egy "beszélgetésben" (netán Nietzche meg a Torinoi ló...)

és ő pár perc elmúltával közli, kikapcsolás után, visszaírva cseten, hogy ő már  semmire nem emlékszik, mert időközben... (nem is írom tovább)....


Beszélgessünk hát, amíg tudunk! míg van miről, emlékezzünk míg van mire....!




3 megjegyzés:

  1. Van egy "brilliáns elméjű" közös ismerősünk, gondolom, nem őt említetted...

    Különben utolsó mondatoddal teljesen egyetértek! Ezért merülök én is ebbe a foglalatosságba; sajnos, nem elég gyakran!

    VálaszTörlés
  2. Néha az az érzésem, hogy emlékezés közben "újrateremtjük" magunkat, az életünket...

    VálaszTörlés
  3. az előbb olvastam Faludy Györgytől (random):

    "mire való a múltunk?
    Hogy elmondjuk egymásnak.."

    a vers cime: "Más évjárat, más nemzet"...s más szituáció, de a lényeg ugyanaz

    VálaszTörlés