veszi is...

Veszi is 

hát ő is elment. Osztálytalálkozóink örökös rendezőjétől kaptam a megrázó hírt a cseten éjszaka...csak ezt a lakonikus hírt, részleteket nem tud még. Reméltem, hátha nem biztos akkor ez se. De igen. Tegnap meghalt, nem tud többet semmit,majd megírja ha igen… Veszi… így hívtuk az osztályban a vezetékneve becézett röviditésével… a gimiben. De én már általános iskolában is együtt jártam vele, kicsit egyfele is laktunk, egy darabig együtt mentünk hazafelé az iskolából, a Szegedi utcán, ő, lefordult jobbra, a Páva utcai saroknál, de nagynénikém épp abban a sarokházban lakott (az is a nagyapáé volt valamikor, mindegy)  ahova többnyire beugrottam menet közben,  ott gyakran voltam sőt laktam is, amikor anyukám beteg volt és kórházban – így  egész közel Vesziékhez...majdnem a szomszédban. Gyakran voltam is náluk, szép nagy, rendezett, magasföldszintes házukban, aminek volt egy alsó épülete is, elég nagy, játszani is alkalmas udvarral...Kedves anyukával, dolgos, elfoglalt sose otthonlevő komoly apukával,  Bagyó nénivel, aki segédkezett a házban, ház körül, gyerekeknél,  és kerek arcán mindig mosoly ült…s csak akkor szólt ránk, kicsit rekedtes de nem bántó hangján, ha már muszáj volt. és nálunk pár évvel fiatalabb hugicával...ki azóta már előbb „elment”… (tanitottam a gimiben őt is, órán nem , csak szünetetekben tegezett:)  sőt a lányát is, ki azóta szintén tanár))

Veszi már évtizedek óta Szegeden élt, orvosnő lett, fül-orr-gégész ...s egy nagyon elegáns, fess, ápolt nő lett, aranyszőkére festett lágyabban omló hajjal, s mindig gondosan kisminkelve... de a kedvessége megmaradt, semmi dölyf, (de azért tartás igen! az mindig is volt neki) biztos jó orvos is lett,. egyszer mikor összefutottunk, mikor még gyakrabban járt át Makóra anyukáját látogatni, rá is kérdeztem, mi lehet az oka az akkoriban érzett olykori gombócérzésnek a torkomban. vizsgálat nélkül is meg tudott nyugtatni, h semmi funkcionális. s valóban, csak idegesség lehetett. elmúlt. tán a szavaitól.

Évekkel később, Szegeden egyszer a hátsó villamosablakból az egyetem felől jöve, láttam meg, nem is- ismertem fel rögtön abban a hétrétgörnyedt idős asszonyban aki a sinek közt botorkált….a villamos távolodott, nem tudtam szólni neki, hiába hadonásztam…ő nem is vett észre, lefelé hajtotta a fejét , az utat nézve... a sínek között... már elvesztünk egymás számára.Immár végleg. Ekkor láttam utoljára

De pár évvel korábban  együtt utaztunk Szegedről Makóra, véletlenül, egy buszra szálltunk, lányom is velem volt, (már és még egyetemista ) Veszi elmondta neki a lányom számára -gondolom - hihetetlent, hogy milyen rendkivül csinos lány  is volt az anyukája, mikor gimisták voltunk… 

 Volt is egy közös „művészi” fotónk, amit a strandon készített a város híres amatőr fotósa, megkért bennünket a modellkedésre, emlékszem, a fejemen -nagynénémtől örökölt idétlen, háromszög alakú, kínaias szalmakalap, akár egy jelmezdarab, bár érdekes, -  ülünk egymás mellett a strand drótkerítése előtt egy pléden, a homokban, mosolygunk, somolygunk, én lefelé sütöm a szemem, tán még szégyellem is magam? A melleim alig férnek a fürdőruhafelsőmbe, a derekam valószerűtlenül vékony, (ez lett volna a "csinosság"?) és olyan kislány vagyok mégis, éretlennek tűnő, a nőies külső ellenére, Veszi sokkal érettebb, határozottabb, magabiztosabb….Sudár, magas lány volt, azért is volt később felismerhetetlen a megtört, összezsugorodott „anyókában” (node nekem is hol az a vékony derekam… s a gerincem, nekem is megtört...De én még élek! Most ne is  rólam beszéljünk. )Veszi tehát szálfa egyenes volt, sudár, bodorított se szőke se barna  haját a gimiben feltűzve hordta, a fekete fényes, hátulgombos köpenyén hófehér gallér fölött, szó szerint tudott mindig minden leckét, rossz nyelvek azt mondták rá, hogy magol, pedig nagyon értelmes, okos, éleseszű lány volt, tudta mindig mit mond, (azaz hadar, s mint egy gép gombnyomásra), csak valószínű olyan alaposan tanult, hogy szószerint ragadtak meg a fejében a tudnivalók...Szorgalmas volt kiskorától… sose felejtem el azt az epizódot, amikor -még elsősök voltunk, 6 évesek, játszani mentem hozzájuk, már késő délután s azt gondolva, hogy minden leckém elvégzése után, amikor belépve az alsó konyhájukba látom, hogy körmöl valamit a füzetébe, mögötte a hokedlin anyukája figyeli, akkoriban tanultunk még csak írni, s én elfelejthettem ezt a leckét, egyből hazarohantam...Aztán a közös, csoportos matematikatanulások, már gimiben, fogasfeladatmegoldások,, törtük a fejünket, közösen többre jutva… Náluk láttam először televíziót, a csodát… Boccherini menuettjét játszottuk ,készülve egy évzáróra vagy évnyitóra? Én hegedültem, ő zongorázott… (azt hiszem, homályosodnak az emlékeim, arra viszont nagyon élesen emlékezem, hogy egy esős délelőtt nem tudunk kimenni szünetben az iskolaudvarra, a szűk folyosón zsúfolódtunk össze, a folyosó másik végében a tanári szoba volt, és Veszi pipiskedett a tömegben”, a nyakát nyújtogatva,  hogy még jobban láthassa azt a langaléta fiatal tanárt, akibe szerelmes volt (önironikusan és nem titkolva előttünk se..mindnyájan tudtuk, de bölcsen ő nevetett leginkább sajátmagán -kinevette a saját rajongását... amúgy is jó humora volt, öniróniája abban a korban, amire nem is volt annyira jellemző (mert inkább másokat gúnyolt. vagy eleve túl komoly volt.ő nem) és a langaléta tanárnak később, már miután leérettségiztünk persze, sőt azt hiszem jóval, azután, a felesége is lett, és -remélem- boldogan éltek...míg meg nem halt...a férje, de ő már évekkel ezelőtt, Egy fiúk van,.. Most ő intézi a temetést.Pestről? Ezért se tudunk többet róla...Nem szeretek temetésekre járni (ki szeret), de Veszi temetésére elmennék, elkísérném utoljára...ha már nem tudtam arról a villamosról leszállni , mire észrevettem, a sinek között…

S most
Mint aki a sinek közé esett...
És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
és lát, ahogy nem látott sose még:
Mint aki a sínek közé esett...
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett,
mint aki a sínek közé esett:
Mint aki a sínek közé esett -
vad panoráma, rémes élvezet -
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött,
és a halál távolba mennydörög,…. 

sajnos nem is olyan távolba ,(mint ahogy Kosztolányi érezhette a szegény kisgyermek panaszaiban) egyre közelebb… ahogy egyre kevesebben vagyunk, akik valaha együtt, osztálytársak, barátok, kortársak,, sorstársak... és egyre jobban érzem azt a régebben még csak idegenül és távolról sejtett jelentését annak a sokat idézett Hemingway felhasználta mottónak, az Akiért a harang szól c. regényében.... ne kérdezd kiért szól a harang. Érted szól.  S én már valóban  nem kérdezem, kiért,,,(egyébként ebben a pillanatban, tényleg , meg is szólalt mint egy helyeslő, hátborzongató és szívbe markoló jeladás.) ... tudom a választ. értem szól.

értünk szól!

ezeken a fotókon,csoportképeken,mindenhol együtt vagyunk  ő is én is valahol a többiek közt... ha ismeretlen nézi , aki nem ismer(t) bennünket, nem is tudhatja ki kicsoda...szinte egymásbamosódunk a képeken valamennyien. ahogy telnek az évek egyre inkább s az utókor szemében majd  még inkább (ha fennmaradnak a képek egyáltalán)

a művészi fotó , az a gimikorabeli kettős strandképünk,  nekem nincs meg...veszinél láttam egyszer, otthonukban, tán be is keretezve...

nincs ráírva a nevünk, ezután senki se fogja tudni hogy ki van veszi mellett a képen...abban a fura kis kinais szalmakalapban...nem is baj, de azért remélem nem dobják ki  legalalább  a másik lány miatt nem...

 de ugye mennyire össze vagyunk kötve életünkben és halálunkban is, láthatatlan szálakon

és a másik halálával mi is kicsit meghalunk.