A (szomorú avagy örvendetes?) igazság az, hogy igy, öregségemre (mit el kéne felejteni s majd jöjjön aminek jönni kell) rengeteg u.n. kéziratom halmozódott fel, ami nyomaszt, a sorsuk... (sorstalanságuk?)
most eljutottam oda, hogy úgy néz ki, kiadjuk. az újabb? (2012-től kezdődő) verseim válogatását (no ez sem kevés, s kínlódok is az anyagmennyiség csökkentésével, gyakorlati-technikai okok miatt , persze szigorúan a minőségi szempontok előtérbe hozásával) Rengeteg olyan szempont jön elő, ami amúgy nincs. (mert mi sem (volt) egyszerűbb mint lefirkantani (lepötyögni) egy verset (ami kikívánkozott) , és mondjuk berakni a blogomba vagy /majd a fb-ra..
egy könyv felelős darab, új, külön minőség és főleg maradandó
mindent és mimindent kell meggondolni hozzá... nem sorolom
ambivalens érzéseim is vannak!
a kiadás szónak gondoljunk csak a másodjelentésére, hogy mást ne mondjak....
pláne olyan versek esetében, mint az enyémek, lányom egyenesen azt mondta, hogy ő nem tudna igy feltárulkozni...
mint én, az 'alanyi ' költő(?) - nem tartom magam annak, nálam az a szó (költő) szent... a könyv is az, tán ezért állok igy...
viszont úgy érzem, és visszajelzés szerint, nem csak rólam szólnak a versek, h. I. mások önreflexiójára is lehetőséget ad, magukkal való összehasonlitásra, szembenézésre, beleélésre, mert az életről szólnak, istenkeresésről, rokonainkról - stb- az élet kérdéseiről- ami mindnyájunkban közös - nem mellesleg persze a zsidóság(om)ról is, ami nem "mindnyájunkban közös", de szeretném közelebb hozni (kicsit azzá tenni) ... megérthetőbbé, elfogadottabbá tenni ezt is! (magyarságommal együtt) - a kettőt együtt!) - ez még nehezebb feladat, mint a többi, már-már küldetés...?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése