még valami, fontos, 1967-ből:
nyáron Portorozsban (az Adrai tenger parján) együtt nyaraltam -Bécsben élő -táncos nagybátyámékkal, akik ott léptek föl, és karácsonykor "melengetőnek" -épp mikor Budapesten újra találkoztunk- a Tükörben megjelent egy hosszú, szép, emlékező írás Rónai Mihály András tollából, Gondáról, a táncosról, (és kis részben rólam, az unokahugról, ( mint a "kis tanárnőről"),de főleg a Japán kávéházról, ahonnan ismerték egymást -megirta Nyári emlékként, melegedni, azt a portorozi, tengerparti különös találkozásukat, amikor megszólította nagybátyámat: "Gonda művészúr?" és amikor ő bemutatkozott, nagybátyám úgy válaszolt vissza neki, az arcát jobban ismeri, mint a nevét a "szerkesztő úr"-nak: "A Japánból ismerem" - s ezt úgy mondta (...), mint római augur, aki mindenféle laikus népség, profán világiak közt váratlanul másik augurral találkozott, az augurok titkos, láthatatlan jelét ismerte rajta fel." ..."A bal kettesben ott ült a költő, József Attila -szólal meg Gonda ünnepélyesen - Emlékszik, mindjárt a bejáratnál. Ahogy beléptem, már mondta is: "Itt jön a táncos." És megidézték, benépesítették ott az Adriai tenger partján a régi Japán Kávéházat..., máris ott ül, József Attila, tényleg a bal kettesben sakkozik, Hunyadi Sándor beljebb, a Liszt Ferenc téri rész egyik pamlagán kártyázik, Maklári szinész billiárdozik. Ott ültek már ők is.- És ettől kezdve a nagybátyám a barátja lett, tiszta szivből. Csak mert a Japánból -talán csak látásból - ismerte. "...Igy találtunk meg mi (...) Gondával ott nyáron egy külön meghitt kis hazát. Közös idő-hazát és tér-hazát..." És viszonzásul lerajzolta - ott van a folyóiratban nagybátyám fényképe mellett- "közös hazájuk", a Japán kávéház rajza, a törzsvendégek neveivel... Csak találomra kibetűzök pár ismert nevet: Gelléri Andor Endre, Zelk Zoltán, Csók Istán, Fényes Adolf, Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Rejtő Jenő, Nagy Lajos; Kellér Dezső, Keleti László, Ráday Imre, Somló István... (aki apám barátja volt, egy házban laktak)és bár a nagybátyám fix helyét nem tudta bejelölni, mert mint írta, ő többfelé ült, nyugtalan volt, ficánkolt- de valószinűsítem, hogy a színészek közt volt leginkább (maga is szinházi ember) -hiszen ők jóismerősei, barátai voltak, tudom..., emlékszem, most hirtelen sokmindenre... (emlékiratot kéne írnom már, nem blogbejegyzéseket!..) - hiszen '67 után már még több idő telt el, mint a cikkben emlegetett japánkávéházi régi találkozástól számítva '67-ig... és már minden csak emlék... De már a '67-es portorozi nyár is az, ott voltam a hátterében én is, (nem csak a tenger), meg is vagyok emlitve mellesleg a cikkben is, mint "Gonda bátyjának árvája, a kedves kis tanárnő, akit Makóról hivtak ide -a Bécsben élő hires táncospár-, hogy megnyaraltassák kicsit."... "Emlék. Nyári emlék. Krónikások, emlékek tudós ápolói valamikor még hasznát is vehetik. Nekem csak: az ifjúság a fényes levegőben, amint fölöttem elhúzott..." Emlék. Nyári emlék. Nekem is! Már több is annál..., de nekem is az elmúlt ifjúságom, mint nekik az a régi japánkávéházi... és az ő ifjúságukra meg már most, itt az én ifjúkori emlékem emlékezik... Meg az a sárguló folyóiratlap , amiből most kimásolgattam részleteket, a 27.oldalról....
Gonda Julia
VálaszTörlésés egy frissebb emlékezés, de korábbról, Bogár Richard naplójából "..Egy kottát tettem a korrepetítor elé, és elkezdtem improvizálni. Akkor már igazán jól szteppeltem, de a vizsgabizottságban két, akkor neves táncos, Utassy Jenő és Gonda László is ült, akik nem a vajszívükről voltak híresek az elbírálást illetően. Az elfogultságom azonban csak pillanatig tartott, és átadtam magam a táncnak, lubickoltam benne, fricskáztam az ötleteimmel. Még nem értem a végére, amikor leállítottak. Bár a nem megfelelő előadókat is le szokták állítani, én azonban éreztem, hogy most nem erről van szó, mert imitt-amott a szakértőkből álló nézők közül szórványos taps is felcsattant, ami ilyen zártkörű vizsgán nem szokásos, és éreztem is, hogy jól ment minden. Szentiványi Kálmán volt a vizsgabizottság elnöke. Odahívott, és megkérdezte, hol tanultam. Én megmondtam, és közben láttam, hogy Utassy és Gonda is összesúgott egymással. Végén mosolyogva megköszönték és én átöltöztem. Utánam Zsolnay Hédi, mint utolsó szám következett. Neki is nagy sikere volt, de az előttem vizsgázók közül sokan lehorgasztott fejjel vették tudomásul bukásukat, mikor a végén felolvasták, hogy kik menjenek be és mikor átvenni az Artista igazolványukat – amely már fellépésre jogosít – az Egyesületbe. Mikor a vizsgabizottság felállt, és mindenki távozott és én is útnak indultam, kifelé menet éreztem, hogy valaki megveregeti a vállam. Odanézve láttam, hogy Utassy Jenő az, aki tele szájjal mosolyog rám, mögötte Gonda László viszont rendkívül elegánsan, felemelt fejjel, felhúzott szemöldökkel, komolyan rám nézett olyan kissé sértődött, de elismerő tekintettel, ahogy egy gimnazista néz egy elemista srácra, aki bele mert rúgni abba a labdába, amivel ő focizott, és odaszólt: Jól van fiú – majd mint egy herceg, tovább vonult. Az ezt követő hetekben büszkén hordtam zsebemben az igazolványomat..."
Válasz
7 é.