Isten és mi

istenem

nagy a te világod

s mi parányiak benne

persze hogy elférünk

de te tudsz-e figyelni

minden gyerekedre?

elfelednek

 elfelednek, elfelednek

halálom után , jól tudom

de hogy már most

nehezen viselem

szép voltam

 szép voltam és titokzatos

bár nem tudtam semmit róla

csak abban az örökpillanatban

mikor tekintetünk találkozott

kilencszázhatvannyolcban

legyőzötten

könnyű volt engem lebirni

hisz győzni sohase akartam

mindig csak sokadik lenni

sose első a nagy harcban

nem is harcoltam sohase

kiléptem a csatatérből

győzzön a másik, csak  ne én

nekem nem kellett nyeremény

kivonultam a csatákból

de meg sose szántam-bántam

és most is csak azt sajnálom

megtagadtam minden álmom

nyárvég

 

kiittam a nyár poharát

vaniliafagyit mellé

várom már az ősz hívását

de ő még nem lépett elém

vár ő is.

elidőzve bágyadt napnál

madarakra hallgatózik

enyhülést vár a késő nyár

a sok-sok szomorúságra

mivel jócskán ő is betelt

maradjál akkor, maradj hát

vigasztaljuk egymást

mi ketten!

helytelen irások

 nem is az a baj és szomorú, hogy egyesek (sőt egyre többesek) minősithetetlen helyes azaz helytelen irással irnak, hanem az, hogy nincs is emiatt rossz érzésük, és nem is akarnak változtatni rajta, büszkén viselik tudatlanságukat! (Sőt te éreznéd magad rosszul, ha javitani akarnád némiképp ezt, hát le is torkolnának,...esetleg fejed vennék)

én és anyám

 egyre többször

anyám tekintetébe

vonásaiba ütközöm

a fényképeimen

talán a halálakor

kezdődött

nem tudom

de kicsit mintha

belém költözött

volna

és ennek

örülök