Ha festenék
csak azért , hogy
lehagyhassam mindazt, ami rákerül feleslegesen egy-egy fotómra.
Különben meg vagyok elégedve a fényképekkel mint műalkotással,
csak túl sok van rajtuk, bármennyire is igyekszem a zoommal
kiszűrni a felesleges zavarót, és kinagyítva előtérbe közel
vinni ami fontos.
Kár, hogy a kezem
már nem olyan biztos, a hegedűn is észrevettem, hogy tremolózik
ott is, ahol nem kéne, nem kell annyi vibrato, mint amennyire egy
öreg kéz vibrál – azaz ne szépítgessünk: reszket
én sokszor a
valóság szépségeit is keretbe látom, bekeretezem magamba, hogy
ne vegyem észre a zavaró dolgokat körülötte, mert azokból
mindig több van a kelleténél, a szépség meg sokszor megbúvik a
kaotikus sokaságban és úgy kell kibányászni, elővarázsolni,
megmutatni
szeretem ezt is a
fotózásban, ezért fontos nekem, hogy most, hogy már tényleg
kinyiffantak a gépeim, olyat vehessek, amin megfelelő a zoom, minél
nagyobb annál jobb. Capa még azt mondta, hogy közelebb kell menni
a jó képért, nekem elég ha a zoommal közelhozom (tényleg az ő
idejében még nem volt…?)
az én első
fényképezőgépem még általánosban egy boksz gép volt altissa,
bőrtokban , annyira szerettem, 12 fotót lehetett egy filmtekercsre
csinálni, és napokat várni az előhivásra…. Izgalmas volt, és
de élmény!
Most rögtön meg
tudom nézni a képet, ha nem jó, újat csinálni, letörölni
közben devalválódik
,… mint minden. Az egész életünk.
Nem a minőség
számit, hanem a mennyiség. Mindenben
Lehet, hogy mégis
csak elkezdek festeni.
(2017. 10. 30,)
