azon morfondiroztam a lakásajtóm bezárása közben)tegnap letargiámban ki se dugtam a fejem otthonról), hogy az életérzésem mostanában valahogy pont olyan, mint aktiv, munkás, hajszás koromban, mikor csupa stresszben éltem: épp olyan feszült!
és meg is fordult a fejemben, , hogy tán le kéne raknom minden újabban nyakamba rakott kötelezettséget, kitzött feladatot -amik nyomasztanak!
és este a bet Orimban a zoomon hallom rabbi vőmet, a heti szakaszban Ábrahám boldog nyugodt végnapjairól beszél
mintha déli aggályaimra is válaszolna
s kivételesen és szabadkozva költő felesége első kötetének kedvenc záróversét idézi,(Szép Ernő a Molnár büfében) annak is zárlatát
"Vége. Ami van, csak ráadás.
Épp úgy, mint a boldog szerelem.”
s hozzá is fűzi, hogy az emberek életük utolsó szakában , mikor már csak volt(ak) nincs dolguk.csak az hogy élvezzék az őszi alkonyi napsütést
én meg ebben az utolsó szakaszban akarom bepótolni mindazt, amit elmulasztottam korábbi életemben? (úgyis lehetetlen!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése