vannak
rutinszerű hagyományok, amik már-már ránk kövesednek, de nem
tudunk szabadulni tőlük, nem is akarunk, csak új évkor
még szembetűnőbb megújulni tudásu(n)k hiánya!
tényleg,
mintha mindig ugyanabba a folyóba lépnénk (vagy inkább kátyuba?
abba lehet is, mert az áll - szemben a "folyó" folyóval)
(és mi is állunk, úgy tűnik, egy helyben!, és sáros lábbal
is)...
.......
az
viszont fura volt (és ha úgy tetszik újítás is, de már
előbb elkezdődött), hogy nem a Himnusz utáni
áhitatos csöndben szól a köztársasági elnök hozzánk.
(vagy tán épp azért nem akkor, mert nem is hiszi, hogy
olyankor áhitatos csöndben és (rá)figyelőn áll az
ország?(mert hogy mindenki dorbézolna, és senki se lenne
józan? ) De szerintem azokban a percekben, igenis, a
többség vár valami útmutató, ünnepi "szózatot" (noigen,
a Himnusz után vagy helyett kellene? a Vörösmarty
Szózatát inkább...?)
( Annyira szomorú, lefegyverző, bús és
főleg felelősségelháritó a mi gyönyörű
- Erkel dallamától
még szivhasogatóbb és lehangolóbb - Himnuszunk, -"a magyar
nép zivataros századaiból"-arról
nem is beszélve, hogy évek (-tizedek?) óta ugyanazt a rideg
koreográfiájú feldolgozást látjuk a képernyőn; nagy , üres
térségekkel, Kocsis
Zoltán szélesded
mozdulatú, eruptiv és egocentrikus vezénylésével,- a
rádió gyerekkórus régi matrózegyenruhájába
öltöztetett gyerekekkel, akik azóta persze már
jócskán felnőhettek... "Balsors
akit régen tép"..."Hozz reá víg esztendőt"... igen,
de azért kellene már nekünk is tenni valamit,
mellesleg, Isten mellett,
az - eddig csak sültgalambként várt?- "vig
esztendőért"! Nem?
Önsajnálattal s passzív rezignációval, semmire se
lehet jutni. Legfeljebb a mások okolásáig (az örökös
bűnbakkeresésig és újratalálásig -ugyancsak a régi,
bevett rutin szerint) saját "balsorsunkért"(?)
- Köztársasági elnökünk valamikor délelőtt, már
világosban megszólalt. És -érdekes módon-
a Himnusz kezdőszavaival
zárta "szózatát": "Isten
áldd meg a magyart!"
- mégis valahogy tetszett ez! (nagyon helyén volt, és nem is
annyira "költőien" -azaz földtől
elrugaszkodóan- hatott) (az áldd - szót nyomta meg). Az
(isteni) áldás (is) kell! És amúgy is a beszédében
nem mismásolta el az emberi felelősség
fontosságát se. Sőt. (szólt a "tisztesség"ről, az
iskolával kapcsolatban is, hogy arra neveljen az iskola - de hát mi
másra is nevelne?! - (csak jó lenne, ha az "életiskola"
is ezt tudná felmutatni!), meg a nemzeti egység és megbékélés
fontosságáról) Ha felelősen (és) cselekszük, akkor rá is
szolgálhatunk az isteni áldásra... "Segits
magadon, az Isten is megsegít" -hallhattam
este a városi szokásos hangverseny műsorközlőjétől is a régi
mondást. (először 60 éve, elsős tanítónénimtől - talán ez
az - egyszer mellékesen elejtett - tanítása maradt meg
legerősebben bennem, pedig írni-olvasni-számolni is tőle
tanultam.) De Idézgetnék én tovább is: "nem
játék a világ, látni, teremteni kell!" vagy
éppen: "Hass
alkoss, gyarapíts.." (s a haza fényre derül) (s
ráadásul ez is Kölcsey), meg
azt is, hogy "minden
ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs... "
(ez
meg Berzsenyi), Mikor
tanuljuk már meg - és főleg mikor "alkalmazzuk a gyakorlatban
- a leckét? Soha?!
Irodalom. Iroda-lom! Kiment a divatból.., az igazi, nagy érzésekkel,
eszmeiséggel, erkölcsiséggel, jobbítani akarással, közösségi,
önzetlen, áldozatkész gondolatokkal és őszinte, lelkes
tenniakarással együtt ... Kár. /Ó reformkor! mennyire
kellenének azok az eszmék a mára transzponálva.. ész,
erő, s oly szent akarat - vagy
mindig is "hiába sorvadoztak
egy átoksúly alatt" (?)/
...
A
bécsi filharmonikusok újévi koncertje mindig várt és nagy
eseménye volt az év első napjának. (csak egy évvel fiatalabb
nálam! 65 éves:) Azt hiszem eleinte még csak rádión hallgattam
(a remek-rádiós orgonista - Sebestyén
János - láttató
és hozzáértő közvetítésében) majd amikor a tévében
láttam a mosolygós, könnyed, lengyel Willy
Boskovskyt , hegedűvel a
kezében, az majdnem olyan illuziókeltő volt, mintha maga
J. Strauss állna
és játszana a zenekar előtt..., én meg akár a
helyszínen, Bécsben (ahol láttam is nem egyszer a
park előtt a hegedűs - Strauss szobrot...
)Most, évek hosszú sora után, mintha ugyanazokat a darabokat
(keringőket) hallanám, unosuntalan, (bár ma Offenbach is
volt a repertoárban), a 85 éves francia karnagy(Georges
Pretre)
igazán aranyos és korát meghazudtolóan energikus és fürge és
derűs; szépek, frissek a (San
Remo-ból
való) virágok, a belettok, már amennyit látok belőlük,
mert inkább csak héttérteleviziózom, de amikor felnézek a
képernyőre épp Nagy
Robertet láthatom
meg, premier planban, elegánsan csellózni. (makói, és itt,
a zeneiskolában kezdett zenélni, jópár éve adott is hangversenyt
az egykori zeneiskolájában, ahova lányom is járt épp
akkoriban. Most ő is felfedezte a képernyőn, de ő Novi
Sadon a Makóról(már
20 éve) Bécsbe került "filharmonikus-
földinket" - )hiába, makóiak mindenhol vannak!:) De kik
maradunk itthon, Makón?
az
esti koncerten azért láthatok egy csomó makói (kicsit
fáradtnak tűnő de hálás) arcot is - a városi
sportcsarnokban. 6-kor kezdődik a szokásos koncert, tódul az egész
város a majdnem-ingyen (csak jelképes árú 390Ft!) hagyományos
koncertre. A város magánzeneiskolájának szimfonikus
fúvószenekara játszik, (kis szegedi besegitéssel) hagyományosan,
és remekül! fővárosi operettszínészek pedig musikaldalokat
adnak elő félplayback-kel, (de nem szeretem!) ;a polgármester a
szokásosnál rövidebben beszél, (vagy csak nem a beleszúnyokálásom
miatt tűnt annak?!) de szokatlanul bizalmas közlései is
vannak (nem is értem, miért is árulja el egyszerre ekkora
tömegnek, hogy milyen utcában és hány szám alatt lakik, - mintha
mindannyiunkat meghivna oda? mikor a szembeszomszédjával való
egyetértését ecsetelgeti a városi fürdő nagyszabású
újjáépitésének előnyeivel kapcsolatban; és a múltjába
is beenged, amikor azt eleveníti fel, hogy hány hold földjük
volt - tanyájukon (ahol felnövekedett)- s apja
milyen körültekintően tervezte meg , hogy mit mikor mivel veti be
(dinnye mindig volt rajta!), és hogy s mi legyen lovaikkal ,
teheneikkel.) A színészek - beleértve a rendszeresen -és
szavai alapján szívesen- visszajáró műsorközlő Bencze
Ilonát is
- hizelegnek nekünk, hogy milyen jó közönség vagyunk,
milyen jó ide jönni , és mi megintcsak elhisszük
ezt (nyilatkozta ezt már rólunk az ifjú és
finnyás zongoraművész Kocsis
Zoltán is,
anno); elhisszük és hálásan tapsolunk nekik - (magunknak); a
musical szinészek: Vágó
Zsuzsi és Mészáros Árpád Zsolt példamutatóan
- és példájuk követésére felszólítva bennünket-, ölelik át
egymást, és harsogón énekelnek szerelemről,
szeretetről, barátságról. Én a sor szélére ültem
ki, 3 szék is üresen maradt ott -így nincs is mellettem
senki, (balról csak a kabátok, jobbról üres térség)
-akinek a vállát ártfoghatnám, pedig bizony megtenném!, de
ahogy körbenézek a hatalmas teremben, azt tapasztalom, meglepetten,
hogy akik szorosan egymás mellett ülnek, azok se igen ölelik
át egymást! vajon miért nem?! pedig közösen kéne
énekelnünk is, a felszólításra:
"azért vannak a jó barátok...", De
hát hol is vannak?!! - "hogy
a rég elvesztett álmot visszahozzák néked majd egy szép
napon"...(régi
barátnőm -aki mindig azt mondta, hogy "írnom kéne" ezt
írta újév reggelére a skypeomra:"...kívánom,
hogy az elkövetkező évben bontakoztasd ki a szépírói
tehetségedet, és írjál" igazi" könyvet,") - de
hol vannak már a régi álmok is? "Azért
vannak a jóbarátok, hogy az eltűnt boldogságot visszaidézzék
egy fázós alkonyon..."? "az
eltűnt boldogság"...mi az, hogy "boldogság"? hiszen
csak akkor tartjuk annak, amikor már eltűnt vagy még nincs itt-
mert kékmadárként mindig még vagy már messze
van, az elérhetetlen végtelenben (hiszen attól kék!) Az
ITT-et és a MOST-ot kellene megragadni, becsülni, boldoggá
tenni! - itt, most, finálé közben színes szerpentinek,
konfettik záporoznak ránk mindenfelől. A kisfiú, aki
eddig aludt a hátam mögött, és nyűgösködött, most fürge
mozdulatokkal, térden csúszkálva szedi össze a földre hulló
színes papirokat - nem kell majd söprögetni. Én meg a zsebembe,
táskámba tuszkolgatom a rámhulló tarkaságokat, "emlékbe",(ahogy
a bécsi közönség hazaviheti koncert után a san remoi
virágokat), s hogy esetleg megmutathassam lányomnak - majd
otthon a számítógép előtt - majd a webkamerán
(ha be lesz kapcsolva) - ezt a kis "hazai"t...
"idelopva" egy kicsit őt is. A tűzijáték lassan
készülődik odaki, és nem is nagyon sikerül. El is kell
távolodnom alóla messzebbre, hátrálok hazafelé, a füst
fullaszt, mert nyirkos a levegő, köd is van, nem igazán tudnak
kinyílni a homályos, csillagtalan égen a
tűzvirágok. Remélem, azért sikeresebb lesz az
év, mint ez a sikertelen tűzijátékkísérlet!...
-----
és
- unalom ide, unalom oda - inkább legyen az, unalmas! - rutinokkal
együtt akár - az egész következő év, mint váratlan
meglepetésektől izgalmas!!!
nekem
meg éppenhogy majd ki kell alakítanom, (újra) bizonyos
napi rutinokat (több RENDszerességet, az életemben,
hétköznapjaimban), "rendet",
de igazit...:)ahogy Illyés mondta,(a
"harmónia"
után) másra ugyan, - Bartókról
szólva, s nagyobb léptékben) , meg ahogy József
Attila gondolta,
a "szabadság" szép
gyermekeként,
(mert hogy a korlátozó rendet nem bírom, nem birtam sose!) - de
már azt is tudva, -amit a népi bölcsesség régen- hogy
valóban "rend
a LELKE mindennek"
- tehát lélekből akarok
rendet (is.)
(De
ez már az én egyéni feladatom - viszont, hogy ide is
leirtam, talán nagyobb súlyt kap, számomra is. - merthogy a leírt
szó méginkább kötelez - mint a csak -már annyiszor s
hiába-elgondolt.)
aliz2. ::
2010. jan. 2. 1:18 :: 8
komment
Kategóriák: ünnep, vélemény ::
Címkék: irodalom, kapcsolatok, koncert, költészet, MAKÓ, unnep
