...ami megint és mindig elolvashatatlan végig (sajnos( elő kéne fizetni a 24.hu-ra...
(én szerencsére megkapom tőle , de azt nyilván nem hozhatom nyilvánosságra)
de amennyi megjelent úgy is, azt ide teszem,,, érdekes :) (most is)
Turi Tímea: Ki dönti el, miről beszélünk?
A mai napig nem tudom eldönteni, melyik korosztálynak volt jobb: az enyémnek, amely a kilencvenes években kamaszként sokkal kevésbé került mentálisan a szomszédban zajló délszláv háború hatása alá, vagy a most kamaszoknak, akiknek az orosz-ukrán háború állandó szorongás tárgya lehet – hiszen a híreknek soha nincs se kezdete, se vége, ha ők nem is pörgetik a híreket, körülöttük a felnőttek, a világ filterei, igen. Turi Tímea írása.
Az egyik legélesebb alkalom, amikor konfrontálódtam az emberi társadalommal, több mint tíz éve történt. Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés nekem. A fiam még óvodás volt, és az óvodai ballagásra készült a szülői munkaközösség levelezőlistája. A gyerekek negyedének volt valamilyen ételérzékenysége, amikor felvetődött: mi lenne, ha kivételesen nem a diétás gyerekek szülei készülnének saját mentősüteményekkel, hanem az egész csoport tortája lenne mindenmentes? Összecsaptak az indulatok, mindenkiből felszakadtak az érzelmek (szakirodalomnak lásd mindehhez Yasmina Rezától Az öldöklés istenét, vagy Tóth Krisztinától a Denevért), én pedig Bagarja, a béke barátjaként csitítottam a táborokat. Mindenki úgy érezte, őt védtem meg a másik ellen – ez nagyon hízelgő volt a diplomáciai készségeimnek, de megegyezés, az persze nem lett.
A 2010-es évek derekán nem gondoltam, hogy egy ilyen vitának lenne bármilyen politikai vetülete, hogy azért beszélünk el egymás mellett, mert mindenhol máshol is ez van. Ahogy az 1980-as években sem gondoltam volna, hogy a Kádár-korszaknak van köze ahhoz, hogy az óvodában, ha rosszak voltunk, vissza kellett önteni a félig megevett karalábéfőzeléket a közösbe, aztán onnan kiszedni újra. De én mégis már felnőttként ezen a szülői munkaközösség-levelezésen tanultam meg:
Olyan sok közös dolog van, amit meg kellene beszélnünk – és nincs rá közös nyelvünk. Sem a különböző társadalmi csoportoknak, sem a különböző generációknak. Én például egészen biztosan azóta öregedtem meg, amióta a nálam fiatalabbak elkezdték használni a megélés szót. Amíg ugyanis a most hatvanasoknak véleményük volt, nekünk, negyveneseknek, tapasztalataink, a huszonéveseknek egész egyszerűen a megélések maradtak. És ez nem csak szóhasználat kérdése: a vélemények még ütközhettek, a tapasztalatok megoszthatóak voltak, de a megéléssel, azzal nem lehet vitatkozni. Aki elmeséli, mi az ő megélése, azt meg lehet, sőt kell hallgatni, validálni lehet, sőt kell az érzéseit, és tiszteletben tartani a biztonságos terét.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése