"ahogy megfordította"... ezt a két szót adta meg a Liget folyóirat, egy kiírásában -ezt kellett folytatni illetve e hivó szavak köré kanyarítani bármilyen műfajú irást...
nekem rögtön elindult a fantáziám rá, és a noteszemba, pirossal (mert akkor csak olyan toll volt épp nálam) le is írtam a mondandóm... aztán legépeltem, és ... mivel elromlott a nyomtatóm, valahogy megoldottam mégis, (írtam is itt is róla), de végül is határidőre, szombati nap 12 előtt pár perccel, még postára adtam. Ma kaptam egy email-t, amiben közlik, hogy nem tudják közlésre kérni, mert hogy"nem tudják beilleszteni a Liget folyóiratba"... remélik megértem. Persze, hogy meg- az ellenkezőjét értettem volna meg kevésbé. Amúgy is én már beleszoktam, hogy nem vagyok "beilleszthető" sehova. (pedig ezt az irományt éppenhogy hozzájuk igazitottam, "illesztettem")... ide a blogba se "illik" bele...de azért én, most ide mégis , mint a blogom "főszerkesztője"... "beillesztem"... (persze nem kell elolvasni, ha valaki úgy érzi, hogy nem "illeszkedik"...) (a "tükrös" és "tengeres" szerintem ideillő fotóimat, természetesen csak ide mellékeltem.."illusztrációként"...)
Ahogy megfordította..., rájött, hogy ugyanazt látja: "kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda" .Csupán a nézőpont változik.
Csakhogy ez épp elég!
Innen, ebből a nézőpontból azaz a Földről, sose tudhatjuk meg, hogy mi van a Hold túlsó oldalán. Egyáltalán van-e túlsó oldal? Hiszen innen sose látjuk! De lehet, hogy (ha van), onnan nézve, azt se tudhatják, hogy mi vagyunk-e. Vagyunk-e hát, ha nem látnak? Vagy vagyunk-e eléggé, ha mi se látunk teljesen. Mert ugyan mit látunk? Egyszerre s egyfelől csupán részleteit a valóságnak, (jó esetben a felét), és csak következtethetünk, a töredék láthatóból a hiányzó, kiegészítő, láthatatlan részekre. De jól-e? És mit látnak belőlünk a láthatatlan részből? Még „felünket” se!
Ki lát minket?
Amikor Ady szeretné magát megmutatni, bizonyára arra is gondolt, hogy megfordítva is. Hogy látva lássák. A láthatatlan dimenziókból is, az ő láthatatlan, igazi (szeretetre vágyó és szeretettel teli) részét is (amit elrejt az "északfok, titok, idegenség" látható látszata) Ahogy megfordította Adél nevét, és lett Léda... a földi nőből, a költői múzsa, kiből ráaggatott annyit... Ady-Yda... Fordítva is ugyanaz. A költő álneve, lehet, hogy igazibb neve... "Az vagyok én, ami itt írok"- mondta a másik nagy, (Attila , akit hiába hívtak a nevelőszülei Pistának, ő tudta, hogy mi) szabad ötleteiben, akinek ki-beugrált a két szeme....., s a megbolondulástól félve mondta ki a legmélyebb igazságokat az ember belsejéről és külső valóságáról s egyszerre láttatva a kint és bent feladatait, harmóniát szerkesztve bent - az adott világ varázsainak mérnökeként - és azt várva kint...majd (még mindig várhatja...)
Egyszer, álmomban piros, rövidujjú pólóban láttam magam, nagyon fiatalon, mikor már nem voltam olyan fiatal, és nem hordtam piros polót, de álmomban igen!, ébren keresztülmentem már egy mély válságon, és elkezdtem látni a valóság rejtett oldalát is, nem csak a külső szememmel, hanem a belsővel is látva- sőt azt is sejtettem, hogy jól csak a belsővel lehet látni...meg hallani; és ez a határtalan értelem, vagy szellem vagy lélek vagy minek is nevezzük, (Exupery pl. szívnek), amihez, igen, meg kell fordulni, (a metanoiában, vagy tesuvában), szóval ekkoriban álmomban integetett nekem a távolból vissza a másom, mosolyogva, piros rövidujjú pólóban, s én neki vissza. Én jobb kézzel, ő fordítva: a ballal természetesen. És mégse tükörkép volt. Hanem önálló entitás. Tőlem független. Térben és időben. És mégis összefüggő. De csak úgy, mint minden a nagy valóság hálózatában. (ahol egy szálló porszem el nem hibbanhat...) Ha tükörkép is volt, nem tükörben tükröződő. Hanem valami kozmikus koordinátában.
Magunkat egyébként is mindig csak tükörben láthatjuk. Foncsorozottan. Vagy mások tükrében. Meg kellene fordítani magunkat, hogy ne a visszánk legyünk! Hogy úgy láthassuk magunkat, amilyenek vagyunk. Ne tükör által, homályosan. Úgy, ahogy mások...?
Lehet, hogy akkor mások eleve jobban tudják, kik vagyunk, mik vagyunk- megfordítatlanul is.? "Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat..." Igazán csak másokban vagyunk magunk? "Jó lenne jegyet szerezni önmagunkhoz, hogy bennetek lakik, az bizonyos"...?
De mi van ha ők se látnak jól? Ki látott engem?!Kell a megfordulás, a visszafordulás, a visszatérés: a metanoia, a tesuva...
oda akik eredendően voltunk/vagyunk, az ősmagunk, az is/teniségünk...
Ahogy megfordította magát, önmaga lett. És furcsa módon, a másik is. És kezdte érteni és érezni önmagát, de úgy, hogy az is ő, aki nem ő, csak egy nagy énbe tud fordulni a sok kis én.. Mert minden egy... Ahogy megfordította önmagát, megtért oda, ahonnan jött. Ahonnan mindenki, s ahol mindenki egy.. Így, egyszeriben többnek, nagyobbnak érezte magát. Áradónak. Óceáninak. Mint mikor forgott a habjaiban, mikor megfordította magát a hullámokkal. Csakhogy akkor már ő maga volt a hullám is és a tenger is... egyszerre... És ebben az egységben, végleg megnyugodott. Tudta, innen nem lökheti ki semmi és senki. Mert mindenhol biztonságban van, mert ő van. Van. Nem tud nem lenni. Akármerre forog, Akármerre fordul.
Kint és bent
Lent és fönt
(mint fent, úgy lent,
mint kint, úgy bent)
ugyanaz
ugyanaz az "ő" van mindenütt - ami egyben te is meg én is...
Egy tengeróceánban fürdünk, forgunk valamennyien.
És ez ellen nincs mit tenni. Főleg finnyáskodni.
A hullámaiba belenyugvó tenger, vagy a tengerbe belesimuló hullám.... vagyunk
Fordulj csak meg... megtudod...
hátha lesz olyan „szerencséd”, mint a költőnek:
"Az Isten állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
……………………………………………
……………………………………………"
Vörösmarty Csongora is saját kertjébe pottyant a "világkörüli" útja után, keresvén a boldogságot. A cél a kezdet, ugyanaz, csak fordított irányból.
Milyen hosszú az út önmagunkig.
És lehet, hogy nem is megspórolható.
Lehet, hogy épp az fordíthat csak meg...
Jó utat hát...
-------------
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése