kultúra
Ha a kultúra helyzete, vagy a
kultúratámogatás felől nézem,
nem a legegyszerűbb időszakban
veszi át a kiadó vezetését. Ott a
kötött árak kérdése, a fóliázás,
és a kereskedelmi láncok helyzete,
és ez tényleg csakaz a három tényező,
ami a könyvszakmát leginkább
érinti. A kiadó leendő igazgatójaként
ezek közül
melyikkel lesz leginkább dolga,
és melyik jelenti
a legnagyobb kihívást?
Érdekes, hogy így látja, én épp azt érzem, hogy
egy nagyon idilli időszakban veszem át az
igazgatóságot Dávid Annától. Tizennégy éve dolgozom
a Magvetőnél, ebből tízben Anna volt az igazgató,
és ezekben az években kultúrpolitikai és gazdasági
szempontból valóban ellenszélben dolgoztunk.
Olyan tíz szűk esztendő van mögöttünk, ami után
úgy érzem, hogy most könnyebb helyzetben lehetünk.
Mitől volt nehezebb az az időszak?
A kultúra és a kultúrpolitika elbeszélt egymás mellett, és ezáltal párhuzamos világok jöttek létre. Nagyon megnehezítette a mindennapi életet a kötött ár törvény ilyenformán történt megvalósulása vagy épp a fóliatörvény néven elhíresült rettenet. Mégis azt gondolom, hogy az utóbbit például senki sem tudta a lelkében komolyan venni. Inkább volt dühítő, hogy mennyire abszurd akadályok közé sodródott a munkánk. Nehézségek most is vannak, és nem állítom, hogy könnyű időszak áll előttünk, de azt remélem, hogy a jószándék sokkal magátólértetődőbb lesz a piac és a kulturális élet különböző szereplői között.
Újra van közös alap a párbeszédhez?
Mintha újra egy nyelvet kezdenénk beszélni, igen, és ez kell ahhoz, hogy a közös alapokban megállapodhassunk. Például ne kelljen bizonygatni, hogy a kultúra nem luxuscikk, nem egy a hétköznapi életen felül álló jelenség, hanem közügy, és mint ilyen része kell, hogy legyen a mindennapi élet szövedékének.
Azt mondja, nehézségek most is vannak, mik az aktuális kihívások, mi az, amivel most meg kell bírkóznia a szakmának?
Sokszor eszembe jutott mostanában, hogy Dávid Anna egyszer úgy fogalmazott, hogy szeretné, ha az ő igazgatóságának idejét nem Dávid Anna-korszakként emlegetnék a későbbiekben, hanem szerkesztőségi korszakként. Mi most olyan helyzetben vagyunk, hogy vissza tudunk nézni erre a tíz évre, és hálás vagyok Annának, hogy egy nehéz időszakban védetten, békében dolgozhattunk. Én arra jutottam, hogy a könyvkészítés, de általában a kulturális ipar területén valahogy másképp telik az idő, másképp jár ezeknek a rendszereknek a belső órája. Archív cikkeket olvasgatva döbbenten tapasztaltam ugyanis, hogy amikor a ’80-as években megkérdeztek egy irodalmi vezetőt a Magvetőben, akkor ugyanazokkal a problémákkal foglalkozott, mint mi most. Pedig akkor ez egy állami vállalat volt. A problémák tehát ugyanazok, csak más ruhát vettek fel. A kultúratámogatás kérdését, ami most a sajtót is uralja, én egy kicsit túlbeszéltnek érzem például. Nagyon fontos, hogy igazságosan legyenek elosztva a források, de valójában a kultúrát eddig is inkább a könyvvásárlók tartották el, semmint az állam. Szerintem az elsődleges cél az kéne, hogy legyen, hogy ez így is maradjon.
„Hiába lesz több pénzünk arra, hogy könyveket hozzunk létre, ha ott fog állni egy csomó kötet, és nem lesz, aki elolvassa.” Fotó: Ladóczki Balázs / Népszabadság
Akkor mi az, ami ön szerint a legégetőbb probléma jelen pillanatban?
Az olvasási szokások drasztikus átalakulása, az olvasók számának csökkenése. Beszélünk róla, de nem eleget, pedig szerintem nagyon fontos lenne tenni valamit azért, hogy megfordítsuk ezt a tendenciát. Ez szerintem fontosabb kérdés, mint a kultúrafinanszírozás. Hiába lesz több pénzünk arra, hogy könyveket hozzunk létre, ha ott fog állni egy csomó kötet, és nem lesz, aki elolvassa.
Mielőtt rátérnénk az olvasási szokásokra, beszéljünk egy kicsit a nemrégiben létrejött Országos Irodalmi Érdekegyeztető Fórumról. Ez egy olyan szervezet, ami tágan értelmezve a szakmát fogja össze, hogy egységesen tudja képviselni a különböző ügyeket, problémákat a döntéshozókkal folytatott párbeszédben. Van együttműködésük ezzel a szervezettel? Részt vesznek az Irodalmi minimum feltérképezésében, ami az első megmozdulása a Fórumnak?
Intézményesen még nem, de egyéni szinten több kollégámmal együtt részt veszünk a különböző szervezetek munkájában. Április óta én magam is érzem, hogy a sokak által vállalt önkéntes szellemi száműzetés nem tartható tovább, fel kell állni és csinálni kell valamit. Azért vállaltam részt az Irodalmi Szakszervezet kultúrpolitikai munkacsoportjában, mert arra jutottam, hogy muszáj beszélni egymással, felvállalva akár annak a kockázatát is, hogy hülyeséget fogunk mondani. Az viszont meggyőződésemmé vált az utóbbi hetekben, hogy a vertikális kommunikációnál fontosabb a horizontális. Ugyanis az egyeztetések nagy része azon csúszik el, hogy nem vesszük észre, hogy valójában közösek a céljaink.
Tudna erre példát mondani?
Például úgy érzem, mintha lenne egy olyan előfeltevés, ami szerint a könyvterjesztők és a szerzők, a kiadók ellenérdekelt felek, és az a legfőbb kérdés, hogy ki kap nagyobb szeletet egy tortából. Amikor a valóság, legalábbis az én észlelésem szerint az, hogy ugyanaz a célunk, és mindenik nyer, hogyha a kultúra nyer, és nem lesz attól több egy szerzőnek, ha egy terjesztőnek kevesebb jut.
Min múlik ennek a közös hangnak a megtalálása?
Néha olyan, mintha a munkánk nagyrészt tényleg abból állna, hogy beszélgetünk egymással, és próbáljuk felfedezni ezt az egymásrautaltságunkat. Azt látom, hogy az elmúlt tizenhat év erodálta a munkatársak bizalmát, és a legközelebb kollégáinkon kívül nehezebben bízunk meg a másikban. A könyvkiadásban, de tágabban a kulturális életben is azt tartom fontosnak, hogy próbáljuk meg felszámolni ezt a bizalmi válságot.
Vagyis egyszerre kellene a belső ügyeket is rendezni, és kifelé is figyelni, hiszen, ahogy a beszélgetés elején fogalmazott, drasztikusan megváltoztak az olvasási szokások. Kívülről olyan, mintha tanácstalan lenne a szakma azzal kapcsolatban, hogy erre milyen választ lehet adni. Elmulasztottak egy fordulópontot, egy korszakváltást és most isszák meg a levét?
Szerintem nem lehet egy pillanatot kijelölni, amikor megváltoztak a dolgok. Ez egy folyamat, és ebből a szempontból revelatív volt számomra a kiadó történetének régi dokumentumait olvasni, mert kiderült belőlük, hogy már 40-50 éve is azt gondolták, hogy régen bezzeg sokkal többet olvastak az emberek. Az emberek figyelméért és idejéért folyik jelenleg a legnagyobb harc, és a mi szakmánk nehéz helyzetben van. Az olvasás időigényes műfaj. Ott a könyv, el kell olvasni, aztán gondolkodunk rajta, feldolgozzuk valahogy, majd ez idővel hat a személyiségünkre, formálja a véleményünket. Ez rengeteg időt kíván az olvasótól, miközben elképesztő mennyiségű gyors inger ér bennünket, és millió helyről, hihetetlen sebességgel igyekeznek befolyásolni a véleményünket. Ehhez képest az az idő, amit egy könyv elolvasásával, magányosan eltöltünk, sokak számára elérhetetlen luxussá vált. Annak a képviseletét, hogy ez egy nélkülözhetetlen luxus, nagyon fontosnak érzem. Ha ezt elvesztjük, akkor egy szemvillanás alatt átveszik az irányítást felettünk az impulzusaink, ők fognak gondolkodni helyettünk, amit egyszerűen nem engedhetünk meg magunknak.
„Itt ez a mítosz, hogy egy bonyolultabb szöveget nem fogunk majd érteni, és ez az érzés elképesztő visszatartó erővel bír. Pedig nem kell mindent érteni ahhoz, hogy értsünk valamit.” Fotó: Ladóczki Balázs / Népszabadság
Én a különböző könyvekre, olvasásra specializálódott közösségimédia felületeken azt látom, hogy sokan olvasnak, az már más kérdés, hogy mit. Ugyanis a színes borítójú, élfestett, legtöbbször erotikus-romantikus könyveknek elképesztő olvasótábora van. Egy szépirodalmi profilú kiadónak értelemszerűen nem dolga ezekkel a kiadványokkal versenyezni, de ha már az olvasó figyelméről beszéltünk, mit lehet tenni azért, hogy ez az irodalom is eljusson hozzájuk?
Először is szeretném elmondani, hogy haragszom a zsánerre, amiért ellopta az élfestést más műfajoktól. Olyan jelentéssel ruházódott fel ez a nyomdatechnikai eljárás, ami miatt most egy nagyszerű játéktól elesett a szépirodalom. Nyilván ez a kisebb probléma, ennél nagyobb nehézség, hogy nem tudjuk, az oktatás tud-e még szövetségese lenni a könyvkiadásnak. Nagyon szeretem azt az Esterházy idézetet, hogy „A bonyolulttól nem kell félni, a zavarostól kell félni”. A probléma az, hogy a bonyolult szövegek már nem feltétlenül befogadhatóak a kamaszok számára. Sajnos attól, hogy egy tanár vagy a szülő azt mondja a gyereknek, hogy szerintem olvasd el az Iskola a határont, aligha fogja az a gyerek Ottlikot a kezébe venni.
Akkor mi a megoldás?
Bízni kell a művekben. Bízni kell abban, hogy tudnak olyan javaslatot tenni, ami reagál a kamaszok kérdéseire, és ebből a szempontból én nagyon bízom az irodalomban. Csak hát ott van a másik nagy akadály a szépirodalom előtt, a félelem. Itt ez a mítosz, hogy egy bonyolultabb szöveget nem fogunk majd érteni, és ez az érzés elképesztő visszatartó erővel bír. Pedig nem kell mindent érteni ahhoz, hogy értsünk valamit.
Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, hogy az irodalmi műveknek kell lépéseket tenni az olvasók felé, és meg kell értük dolgozniuk. Ilyen formán azt gondolom, hogy Krasznahorkai Lászlót a Nobel-díj egy óriási lépéssel közelebb vitte az olvasókhoz, és az is belekezdett, legalább a Sátántangóba, aki eddig nem merte elolvasni. Hogy aránylik ehhez a nagy és fontos lépéshez egy belépőjegyes dedikálás, amin Krasznahorkai olvasóinak a töredéke tud csak részt venni?
Nagyon régóta szerettük volna rávenni Krasznahorkai Lászlót, hogy találkozzon az olvasóival, ez mostanra sikerült. Azt is gondolom ugyanakkor, hogy kiadóként segítenünk kell az írókat abban, hogy a nyilvánossággal a nekik komfortos módon tudjanak kapcsolatba lépni. Krasznahorkainak eleve van egy meglehetősen távolságtartó viszonya a nyilvánossággal, amit a Nobel-díj még bonyolultabbá tett. Egy fix idejű, limitált létszámú dedikálás, ez az, amit el tudtunk érni.
Egy évvel a Nobel-díj után mekkora most az érdeklődés a művei iránt?
A bejelentés után attól tartottam, hogy a nagy érdeklődést hanyatlás követi majd, mert lesznek, akik elvéreznek az ő valóban sokszor bonyolult művein. Úgy tűnik, hogy pesszimista voltam, és tudott szélesedni az olvasótábora. Ebben szerintem az is szerepet játszik, hogy az életműve nagyon érdekesen változott az elmúlt években. Aki mondjuk A magyar nemzet biztonságával kezd ismerkedni az életművel, az egy már-már humoros, és máshogy érzelmes könyvet fog kapni, ami mégis képes ugyanazt a magas, irodalmi minőséget képviselni, mint az előzőek.



bocs a kilógó sorokért :(
VálaszTörlés