még múlt héten hétfőn elmentem a mjakunkra, s csodálkoztam, hogy nincs senki, aztán rájöttem, hogy "csak" egy hetet tévesztetten el
pedig főpróbát akartam csinálni a vagonkiállitásbeli felolvasásomból, de igy aztán
utópróba lett, mert haza jöttem már 2re, s igy frissen el tudtam menni a valós fél ötös kezdésre
hát igen, felolvastam utólag---kis körünkben
és megelégedésemre azt mondta a vezetőnk - akit respektálok,
hogy igy összeollózva is frappáns lett (tán még frappánsabb, mondom én)
még megkérdeztem, hogy a hangvétele is megfelelő-e, azt mondta igen
ennyi nekem elég is...
ritka a szembe-reakció, akármilyen is, érthető, ennél a kényes témánál
hát mindenesetre idemásolom a szövegem:
Sós kávé
Gonda Júlia: Egy hasznavehetetlen kisgyerek a lágerben
„Mindannyiunk története elmondhatatlan történet”
(részletek)
Én a háború kellős közepén születtem. 1943 január 11-én. Szinte pont 9 hónapra rá, hogy anyám és apám összeházasodtak. Elég merész „vállalkozás „ lehetett ez akkoriban.(…) Apámat már be-behívták munkaszolgálatra. Születésem környékén meg le is csukták, kis időre, mert valaki feljelentette, mivel nyilvános helyen ezt mondta: „Fordul még a kocka!” Hát fordult is később, csakhogy ő nem érhette meg. Legutolsó behívása után, Borba, mikor én pár hónapos lehettem, talán kettő, többé nem tért vissza.. Valószínű a cservenkai tömegkivégzésnél esett áldozatul, mikor már Németország felé hajtották őket, az „erőltetett menetben”. Akik hazajöttek, mesélték, hogy gyakran elővett egy fényképet, ami egy csecsemőt ábrázolt. Engem. Hívták, hogy szökjön meg, akiknek végül is sikerült, de ő nem tartott velük. Azt hitte, hogy nem élünk, a „rém”hírek alapján. (...)
Hát mi megmaradtunk. Véletlenül?
Minket gettóba kényszerítettek saját városunkban, Makón, úgy, hogy mindenünk leltárba vétele és zárolása után még a legszükségesebb holmikat sem vihettük magunkkal; az egyik – levéltárban megmaradt – irat szerint, anyu kérelmét, hogy egy-két melegebb holmit utólag megkaphasson, már csak azért se teljesíthették, mert, mint ráírták a kérvény hátuljára:” a kérelem a zsidók gyűjtőtáborban való elhelyezése folytán tárgytalanná vált.” Gyűjtőtáborba azaz a szegedi sportpályára majd a téglagyárba kerültünk.
Itt pár nap után marhavagonokba raktak bennünket, mert minket eredetileg Auschwitzba szántak, Három transzport indult, de végül is ezek közül csak egy, a harmadik ment Auschwitzba. Nem is tudom, min múlott, hogy ki melyik vagonba szálljon. (...)Mi véletlenül jó vagonba szálltunk.
A vagonban zsúfoltság, elmondhatatlan. Nem lehetett se levegő, se étel, se víz, se semmi...El se tudom képzelni, hogy egy másfél éves gyerekkel a karjában egy anya, ilyen körülmények között, mit tehet, hogy bírhatja ki...De anyu mindig tudta, mit kell tennie. És erős volt. (..)
Strasshofig ment a vagonunk. Bécs mellé. Majd rövid idő múlva Zlabingsba. Innen tovább akartak bennünket vinni, anyut és engem ( a” hasznavehetetlen kisgyereket”)), mint mondták,valami szanatórium- vagy üdülőfélébe, ecsetelgették, hogy valami jobb helyre...de anyu nem akart, gyanút is fogott; remekül tudott németül, s meghallott (vagy talán inkább kihallgatott?) valamit, ami a valósághoz közelebb állt, mint amit nekünk hazudtak, s ezután kérte, hogy ne vigyenek el bennünket sehova, maradhassunk, ő dolgozni fog, annak ellenére hogy pici gyereke van. Éjszakai műszakot vállalt egy hadi gyárban, ahol hajszálvékony műszereket készítettek. S nappal ügyelt rám. Azt hiszem, sose aludt...Én persze éjjel aludtam, akkor nem kellett rám vigyázni. De már hajnalban a láger kapujában álltam, és vártam őt. Örökké éhes lehettem. Az első mondatom ez volt: Mami, kenyér! (…) Ő húsz kilót fogyott, ötvenhatról harminchatra. (…) én megúsztam az éhezést is...Anyu nem aludt, nem evett. Mindent nekem adott: a pihenésre szánt órákat és az élelmet. Kétszer adott nekem életet.
A „felszabadulás” – igen én joggal használom ezt a ma szinte tiltottként kezelt szót –, a felszabadulás már Theresienstadtban ért bennünket. (…) „Haza” mehettünk. Bár utólag én emiatt szemrehányást tettem anyunak. Hogy mehettünk vissza oda, ahonnan elhurcoltak bennünket, ahonnan halálba küldtek bennünket?! - De hát hova mehettünk volna? - kérdezett vissza riadtan. S én elszégyelltem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése