tegnap sokmindent pótoltam:
Szegeden, igaz a díszteremben, tudtam - közösen is - imádkozni, (az Ovinu malkénut, másodszorra már úgy, ahogy kell, a rabbi (ill. előimádkozó) után, kórusban elismételve - persze héberül), sőt az ünnep kimenetelekor -végre- igazi sófárfújást is hallottam. (Csak arra emlékszem, hogy utána fülig ért a szám...) és nem azért , mert ez is jelezte, hogy eltelt az un. "hosszúnap", a 25 órás bőjt. Már nem is voltam éhes, szinte még bírtam volna tovább is...
lehet, hogy sokszor csak "szokásból" eszünk? vagy arról is le lehet/ne szokni rövid idő alatt?
vagy ha nem arra koncentrál az ember, hogy jaj, de éhes, akkor nem is éhes
mert ez az idő tényleg a magunkbaszálláshoz kell, a befelé fordulás meg így sokkal könnyebb
az imádkozás, és hogy mindenki körülötted azt teszi (dél körül, pedig mázkírkor, kevesebben, ügyelni is kellett, hogy kilegyen a minjen, a 10 férfi a Tóra előtti imádkozáshoz - mert hogy a nők nem "beszámíthatóak" a Tóra előtti imádkozáshoz, kicsit furcsállta is a szóhasználatot lányom, aki akkor mellettem volt!,) este felé többen (Szegeden tanuló izraeli egyetemisták is)...
megkönnyebbülsz, tényleg úgy érzed, hogy megtisztulsz, könnyebb lesz a fejed és a szíved...
tiszta lappal kezdheted az új évet
remélve, hogy jó végső "bepecsételést" kapsz - már ha magad is "jó" vagy...
aliz2. :: 2008. okt. 9. 23:16 :: 9 komment
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése